Amit találsz, egyed. Tiéd a kamra!

De tészta is lehetne esti étek;

Ha főzni kell, s kanál kezembe rakva,

letenni nem fogom, s a tárgyra térek.

Adott: a tészta főzve nem hatalmas,

elérhetetlen alkotás. De nézd meg,

eléd viszem, mi főtt. Elég a napra.

A sajt is olvadóban. Úgy a lélek.

Legyen finom! Csak ennyi vágyam éled.

Feléd tekintek elmerengve, szótlan.

Ezernyi fűszer érkezik, ha kéred,

de mégis egy, csak egy hiányzik onnan.

Az élvezet s a szenvedély. A lényeg.

A rím, a forma, mint a tészta, sótlan.

Ülök a villamoson. Nézek ki az ablakon.

Suhanó kerítések sorát néhány gondolat

úgy szakítja meg, mint vörös téglaház a lombokat.

Míg a szerda délutánján szürkén ásít Pest,

agyam láztól dőre lelkem borogatni rest.

Zörög a pálya. Súlyos lelkek bántják a vasat.

Sok megálló van. Testem az ülésembe ragadt.

Hasítasz. Pengeéles emlék tompa ködöm vágja,

repít bele esőt, vihart, alig bírja szárnya.

Hirtelen már fúj: évszaknyi port a földről felver

a zápor, ami elől elfutna minden ember.

Én meg ülve, csukott szemmel égetem a mellem

drága máglyával: mosollyal táplálja a szellem.

Mégis mennyire másképp vérzik ugyanaz a kés,

ha szívem felé szúr s nem szívem közepébe vés.

Hogyha már ő marja húsom, megfogom kezed,

megtolom még jobban. A seb jó mélyen vezet.

Markolatát leszakítom, nem látszik a tőr.

Kivenni nem fogom, lesz a szívem felett őr.

Mellkasomban van még hely, elférnek a pengék,

lesznek biztos szélesek, erősek és gyengék,

majd ha már a szívem felé elég acél mutat,

következő szúrásod biz’ nem találhat utat.

Nem. Nagy hanggal eltörik fényes szikrát szórva,

lelkem pedig kézszorítva néz a támadóra.

Csikorgó gondolat a szemem előtt átoson,

könnyebb lesz a szerelvény, míg átzörög a városon.

Megállóit ismerem, így jelzek elég hamar,

leszállok új fémszívemmel. Legyen bármi vihar.

Alul egy-két polcon pár értékes könyv ott maradt.

Mi miatt? Nem tudom.

Fent a teli polcon több a kötet, de nem rendben.

Rosszul tettem? Lehet.

Felül, üres polcon sok a hely egy gondos rendnek.

Tedd meg! Adj kis időt...

-

Több a könyv a polcon, alul kevesek. A portól,

a kortól volt szürke,

de ott volt a polcon, foglalta a helyet, teret.

Nehéz lehet, de most

megfogom a polcon, ha kötődöm, ha nem: nézem.

Félő kezem lapoz.

-

Üres lent a polcom, mert fájón, de szépen lassan

elraktam teljesen

a régit. A polcon egy sorban minden. Új a rend.

Könyvtárcsend. Csak keress,

nézz körül a polcon! Ha nem látod, mit ír számos,

a könyvtáros tudja.

Tudom.

Tudom, hogy ott vagy bent.

Tudom, míg kívül angyal, csodálatos hajnal,

Tudom, hogy démon vagy.

Tudom.

Angyal.

Angyal, kézen fogva.

Angyal, kinek történetét a torony súgja:

Angyal, elátkozva.

Angyal.

Szeráf.

Szeráf volt a léted.

Az Angyal az Éden elé másként érkezett:

Kerub, mi elé állt.

Kerub.

Tűz.

Tűz, ami másként víz.

Tűz, ami vágyott. Víz, ami látott, de rosszul.

Tűzzé vált az avar.

Tűzvihar.

Tűz.

Éget. Emészt. Tűz… Tűz.

Tűz, ami önmagát, se mását nem kímélve

Örvénylő düh, keserv.

Tűz.

Víz?

Vízgőzös gondolat:

Vízként az ilyen tűz mellett elforrás a juss,

Víz, neked ez így huss!

Víz!

Víz?

Hogyhogy te még itt vagy?

Nem tűnt el a lényed, csak felszíned lágy. Hisz te

Nem vagy holmi víz, de

Jég!

Jég.

Jég, amin lék rég volt.

Jég, mi alatt csillogó bűntudat ficánkol.

Jég, ami megrepedt.

Jég.

Ég!

Ég azóta belül.

Ég és egyre inkább Víz lesz, mi lassan nagyobb

Víz, mint valaha volt.

Víz!

Ár!

Árrá vált a gleccser!

Árvíz, ami legbelül fojt, földnek viszont önt,

Árvíz, mi Rád köszönt,

Áradat!

Tűzvihar!

Látod, hogy érkezik?

Nem vesz el Belőled, csak Magad óvja Tőled,

s lesz Áradatból Víz, míg belőled

Tűz.

 -

Tűz!

Halld, hogy csobog a Víz!

A nehéz szenet rakd le a sekélyebb erekbe,

Csak ne legyek a szén

én.

Lassan emeltem minden ujjam, mikor

A csendnek dallamot kért az éj.

Lassan billentett, de tudva a ritmust

Ívelt a magas, s dobbant a mély.

Lassú legatoban szövődött a kép:

Ecsetnyi tenger, bolondos nyár.

Minden fehér billentyűvel teljesebb

Lett a csoda, ami még rám vár.

Előttem a kotta, tele a dalom

Nappal, hangulattal, tervekkel,

Crescendoban játszottam, nem tudtam, hogy

Véget ér a csíkos lap egyszer.

Lassan. Akkor még tovább tart a kotta.

Egyszerűen, halkan folytatom.

Míg a sor végét féltem, addig csendben

Leültél mellém Te, hallgatóm.

Utolsó hangokkal még egy triola,

Ennyi lett, amit kezem festett.

De Te kedves mosollyal sarkon fogtad,

S nyugodt kézzel lapoztál egyet.

Feltárult a kép színe, ilyen sosem

Volt az öt vonalon előttem.

Lendületet véve csillogtak az új

Hangok, ezt nem értették ők sem.

És minden virág felett lágy szellő fúj,

Minden gyümölcsfa termőre jár,

Mindenhol van nyomod a festményen.

Minden alkotásod látszik már!

Lapozol és mosolyod festi tovább

Világom legszürkébb vidékét,

Játszom és élem szemed nyarát, lelked

Fényét és bőröd óvott tercét.

Örül a zene, boldog a staccato,

Könnyebb, ha termésed hatja át.

De kezed elveszed és felállsz, csendben

Itt hagysz engem és a zongorát.

És nézem a vonalakat. Ritkulnak

A sorok, a ritmus is dadog.

Látom a képet, ami félig sincs kész.

Látom a képet, ami fagyott.

Látom a fákat. A száradó erdőt.

Látom az őszt is, jön már a tél.

Nem jön ki a félhang, hiába nyomom

A billentyűt a helyén, nem él.

Lassan, akkor még tovább tart a kotta.

Lassan, diminuendo, váltom.

Bár a lap vége titokban, addig én

Folytatom, remélem csak álom.

A mű, mint emlék megmarad, néha sejlik

Fülemben a dallamvilág.

De most ismét csak egy balga szignál szól

És nem egy etűd, nem egy virág.

Lassan még billent minden ujjam. Lassan.

A csend egyre panaszol, vádol.

Lassan elhiszem, jön a ritenuto,

De remélem, lesz még da capo.

Régen tűzbe tettem balomat azért,
hogy égve mormoljam a fohászt a dalért.
Nem tudta az egyik, hogy biz' a másik
kék dalokat ír, míg ő hamuvá válik.
Régen tudtam jól lenn a partoldalon:
A hajnali tüzet el nem olthatom.

Régen remegtem, hogyha majd fáradtan
az élet buszán a helyemet átadtam,
nem lesz, aki tudja, hol van az öreg,
mert minden megállónál nagy volt a tömeg.
Régen tudtam jól, nem lesz ilyen bajom,
a hajnali buszon mindig sok a majom.

Régen napsütésben követ szedtem nyáron.
Hogyha dühös voltam, akkor kettő-három
kacsával a vízen üzentem Pestnek,
hogy a hegyek még mindig Budára esnek.
Régen tudtam jól, nem lesz a barátom:
a hajnali távlatot tőle nem látom.

Régen a földbe hantoltam a tollam.
Ott feküdt elásva, én meg itt fenn. Holtan.
Lehet, hogy épp úgy gondolják az égben,
legyen újra társam, forrjunk össze kékben.
Akárhogy is, a gödröt most kiásom:
a hajnali fényben ölellek, Barátom!

Mi csak fánkot venni mentünk,

fánkot vettünk: te meg én.

Piros-lelkes boltocskába

nyüzsgő utca legvégén.

Bemenni is nagy feladat,

annyi ember válogat,

sorra nézik mindegyiket,

vizsgálják a fánkokat.

Fehér mellett egy barna ül,

annak balján egy piros,

zöldből épp most vettek egyet:

vágtat-lohol a boltos.

Nagy a nyüzsgés, tapsolás, ha

megkapják a adagot.

Nincsen sor csak nagy tömeg és

nem érzem, hogy haladok.

Nem érzem, hogy mozdul bárki,

mindenki csak válogat,

sorra nézik mindegyiket,

vizsgálják a fánkokat.

Látom, állsz az üvegnél és

nézel te is nagyokat.

Melyik legyen, milyet válassz?

Oly nehéz a fánkdivat!

Narancssárga kevesebb van,

lila már nincs, elfogyott.

Tárcádat is egyre inkább

kínodban szorongatod.

Azért nehéz a döntés, mert

mindenki csak válogat,

sorra nézik mindegyiket,

nem látják a fánkokat.

Elfeledkezel magadról,

pillanatra lecsukod

pilláid és elképzeled,

milyen, mikor tudod.

Milyen, mikor ráborítod

barna szemed selymét.

Mit mond, mikor megkóstolod,

mi benne az emlék?

„Kék!” - kiáltod biztosan, mert

ha az ember válogat,

sorra nézi mindegyiket,

s nem látja a lángokat.

Mi csak fánkot venni mentünk.

Választottál kedvedre.

Amíg neked kék fánk kellett,

addig nekem csakis Te.

Az első lehulló elsárgult falevél

megfesti a képet, hogy mindjárt itt a Tél.

Társai csak nézik, a földön mit keres

régi barátjuk, hisz az idő se szeles.

Ugyanaz a nyárfa volt mindnek a bölcső.

Nem tudták, hogy most mégis mennyire bölcs ő,

mert eltelt három hét, nem kellett várnia:

mellette hevert a teljes kompánia.

Nagy a mozgolódás házon kívül s belül,

az asztalra is díszes terítő kerül.

Gazduram rég talpon, nyelve alatt magok.

Járja a földet, amit Istentől kapott.

Ballag lassan az öreg, serényen számol.

Őt lesi minden madár is az ágról.

Kezét aláírta jó pár emberöltő:

fiúként is vetett, ezért nem lett költő.

Lett helyette mester, földjei mestere!

Humuszra szebb búzát festő se festene!

Minden mozdulattal úgy veti a magot,

hogy megköszönjön majd mindent, amit adott.

Ütemesen szór és hátrahagyja őket,

a jövendő termést, drága csecsemőket.

Elpihennek csendben a fáradt remények,

rögvánkoson várják meséjét a Télnek.

-

Kopasz fákat átölelve érkezett meg.

Deres a táj. Hideg minden lélegzetnek.

Leült a földre, hogy ne fájjon a lába,

így kulcsolta kezét az esti imára.

„Aludj el, kis csíra, álmodon őrködöm!

Dunnámat hoztam, hogy érezd a bőrödön

melegét. Pihenj hát! Nem jött el az időd.

Álmodj most arról, hogy szép legyen a jövőd!

Aludj el úgy, hogy tudd, mennyi ima kísér!

Aludj el úgy, hogy látod, vigyáz rád a Tél!”

Halkan végigjárt az alvó magok felett

s látta, hogy idén is mestermű született.

-

Hóvirágos csizmával toppant a rétre,

tudta, hogy senki sem haragszik meg érte.

Bársony keze minden rügyet tettre fakaszt:

virtuóz színekkel köszöntik a Tavaszt.

Ismerős a tájon, sokszor járt már erre.

Vártak is rá sokan reggelről reggelre,

hogy dalos madarak kánonjai után

vidáman szétnézzen az elvetett búzán.

„Kelj fel, itt az idő! Vár rád kint a napfény.

Fürödj meg benne, legyél hevéből növény!

Teljesítsd sorsod, hogy büszke legyen rád a

gazda. Hozz így derűs napokat a házra!”

Halk szellőnek álcázva ásított a föld,

bár a Tavasz illatára álma ledőlt.

Mindegy, hogy mennyire álmosak a szemek,

mindegy, mert végre a föld fölé törhetnek.

Felöltik magukra a szép zöld gúnyájuk,

hisz a nép sokáig kíváncsi lesz rájuk.

A ház azóta is emlékszik a napra,

amikor kidugták fejük a színpadra.

Vödörrel kezében járt és kelt a gazda,

mivel a tyúkokat éppen megitatta.

Lépkedett csizmában és pont olyan közzel,

mint ezt már megtette öt hónapja ősszel.

Lépett és megállt a ház előtt a sarkon.

Ránézett a földre, mosolygott a dolgon.

Felnézett az égre s halkan, hátha lát fent

bárkit, suttogott egy hálaadó áment.

A sötétben tapogatta ki a kulcs helyét. Nagy nehézségek árán, miközben elmormogott pár keresetlen szót, beletuszkolta az egyiket. Próbálgatta elfordítani, de ez nagyon nem akart sikerülni. Mindig ugyanaz az idegesítő kattogás törte meg a csendet. „Lehetetlen, hogy ne ez legyen. Ennek kell lennie!” Tovább és tovább kattogott makacsul a zár, nem engedte, hogy bemehessen. Dühösen rúgott egyet az ajtóba és kihúzta a kulcsot.

Hogy mikor aludt ki az emeleten a fénycső, azt nem tudta. Reggel, amikor még késve rohant a központba, biztosan égett. Napközben történhetett a becses utolsó lehelet, amikor már a fénycső is úgy gondolta, hogy árnyékba bújik. A gondnok? Ugyan már! Egy ilyen átlagéletkorral megáldott lepukkant társasházban örülhet egyáltalán annak, hogy nem emelik meg megint a közös költséget a nagy semmire. Mert liftszervizre állítólag megy pénz, de mindig rossz. Azt mondják, hogy szemétdíj is van az összegben, mégis rosszabb a környék, mint a XI. kerület lomtalanítás után. A sok bóvli a házból itt-ott a falhoz hajítva hever. Így hát inkább örüljön az ember, hogy még egy fénycső is ég a házban… Lehet, hogy egy még ég, de ez tuti nem az lesz. Ez már régen beleásított a lakók pofájába, de olyan jóízűen, hogy azt már büntetni kellene.

Most a sötétben a másik kulccsal próbálkozik, mert ezek szerint az lesz jó: a két kulcsból, ha az egyik nem jó, csak a másik lehet a hunyó. Halkan belecsúsztatta a zárba, rámarkolt a gombra, hogy majd egy gyermeki „hazaértem” lendülettel belökhesse, ahogy szeretné. Fordítja a kulcsot és a zár újra egy büdös nagyot kattan.

„Ez nem lehet, mi ez?” - és fordítgatja a kulcsot egyre dühösebben, erősebben, hogy fájjon annak a rohadt zárnak minden egyes kattanás. Osztozkodjon a kárhozatban, ne pihenhessen ő se, nehogy már nyugta maradjon a mihasznának. Ércesebbnél ércesebb hanggal cseng és nem fordul tovább, nem enged, még mindig zár, nem hagyja az estét a saját medrében folyni. Kattan, csörög, nyikorog a szerkezet, majd egy nagy rántásnál megkönnyebbül.

Nem hitte el, hogy ez vele megtörtént: a kulcs feje, mint egy rossz, átlyukasztott érme a bevásárlókocsikhoz, ott hevet a tenyere közepén, a nyelv pedig pökhendien gubbasztott a zárszerkezetben.

Nincsen szó arra az érzésre ilyenkor, amikor minden ellened fordul, és nem hagyják, hogy azt tedd, amit akarsz. A végső elkeseredésében a maradék kulcsot hozzávágta az ajtóhoz. Nagy csörömpöléssel lehullott a porba, ő pedig a falnak támaszkodva, nagy sóhajai kíséretében, lecsúszott a küszöb mellé kuporogni. Folyton csak az járt a fejében, hogy ha nem túlórázik megint, akkor lehet, hogy még nem aludt volna ki a lámpa. De nincs igazság a földön…

A zár, mintha magától életre kelt volna, elfordult. Ez úgy meglepte, hogy hirtelen felugrott a földről és a kilincset fürkészte. Az ajtó a sötétben kinyílt. Meglepetésére halk szuszogást hallott magával szemben, amit nem tudott mire vélni.

Az előszoba lámpája felkapcsolódott. Úgy nyilallt pupillájába a fény, mint a felismerés az agyába, hogy valaki áll vele szemben. Sűrű pislogás után egy alacsony néni fürdőköpenyes alakja rajzolódott ki előtte, akin meglátszott az éjjeli krémek csúf zöld színe. Nem értette, hogy miként kerülhet a lakásába bárki is, ám a néni hamarabb felismerte őt. Halkan, enyhén érces hanggal megszólalt az asszonyka:

- Józsikám, téves emelet…

Jaj, Attila, szépen kérlek! Tényleg csak pár szó.

Mit jelentett neked akkor Balatonszárszó?

Volt, ki után a föld nyelte a sűrű könnyet?

Csak ma nyitják ki sokan mamás, ódás könyved?

Ott hagytad, mit ott lehet. Wertheri a vége.

Egy biztos: mindkettő ma is a kánon része.

Ha csak ezért kegyes velem ennyire a sors,

inkább jöjjön még egyszer a kenesei gyors.

Csepegős, verejtékes nap volt. A pára úgy lepte be a rendelkezésére álló teret, ahogy lehetett. Ő csak úszott benne. A fáradt falak tompán visszhangoztak rímet, ahogyan lábai egymás után csobbantak a betontengerben. Fáradt volt, de ilyenkor is azt tette, amire a legkevésbé gondolna rajta kívül más halandó ezen a Földön: még jobban lefárasztotta magát, hogy otthon ne legyen kétséges, hogy mi következik.

Vágtatott, szelte a métereket. A fűben rendesen átáztatta a cipőjét. Zoknija is tocsogott a vízben. Az aluljáróba fordulva szembesült a fiatalok tömegével, akik nem szerettek volna az esőben várakozni a villamosra. Reggel csodálatos idő volt, senki nem számított erre az esőre. Isten tudja, honnan került ide. Lépésein lassítva kezdett szlalomozni az emberek között. A zene szólt a fülében, hajtotta tovább, gyors tempóval, de ez nem igen sikerülhetett. Szemben már fel-felbukkant a kijárat újra az esőre, már látta a vízmosásokat, ahogy a gyűjtőcsatornába tartanak. Lába megakadt valamiben, stabilitását elvesztette, térdre, majd a lendülettől orra esett. A lejátszó kirepült a zsebéből és kicsúszott az esőre.

Hirtelen azt se tudta, mi történt vele. Egyik pillanatban fut, a következőben pedig már a burkolólapokkal ismerkedik. Sajgott a feje, fél szemmel látta, hogy valószínűleg egy kicsiny kitüremkedés okozhatta azt, hogy elesett. De érdekelte is ez most őt… A sapkájához nyúlt, hogy megtörölje verejtékes homlokát és fújjon egyet. Ekkor vette észre, hogy melegítő fölsőjének az ujja véres. Orrához kapott és érezte, hogy ömlik belőle a vér. Azonnal megnézte a zsebét, kikapott egy zsebkendőt belőle és orrára szorítva próbálta elállítani a vérzést. Csak ült ott, nem tudott nagyon magáról, nem észlelte a környezetét. Azt sem, hogy a villamos már elment.

-

Csepegős, verejtékes nap volt. A pára úgy lepte be a rendelkezésére álló teret, ahogy lehetett. Ő csak úszott benne. A fáradt arcok tompán tükrözték a fáradtságot, ahogyan ujjai egymás után koppantak az aktatáskán. Fáradt volt, és ilyenkor azt tette, amire a leginkább gondolna rajta kívül minden más halandó ezen a Földön: megpróbált relaxálni, hogy otthon ne legyen kétséges, hogy mi következik.

Csak állt és nézte az embereket. A beállóban rendesen ázott a cipője. Lassan a zoknija is tocsogott a vízben. Az aluljáróba belépve szembesült a fiatalok tömegével, akik hozzá hasonlóan nem szerettek volna az esőben várakozni a villamosra. Reggel csodálatos idő volt, de mindenki számíthatott volna erre az esőre. A híradók is mondták, hogy mára kerül ide. Lépésein lassítva egy cigire akart gyújtani az emberek között. Próbálta használni a gyújtót, szikráztatta tovább, gyors tempóval, de ez nem igen sikerülhetett. Nagy lendületében véletlenül elejtette az eszközt a kezéből, ami szépen becsúszott a várakozók tengerébe. Következő pillanatban már el is esett benne egy ember: a lába megakadt benne, stabilitását elvesztette, térdre, majd a lendülettől orra esett. A lejátszó kirepült a zsebéből és kicsúszott az esőre.

Nem tudta, mit tegyen. Annyira megrökönyödött, hogy sarkon fordult és visszasietett a megállóba. Gyorsan felkapaszkodott az éppen érkező villamosra. Ennyire még sosem várta, hogy becsukódjon az ajtó. És ott állt ázott cigivel a szájában, figyelte, hogy hogyan hömpölyög tovább a tömeg. Örömmel töltötte el, hogy nem viselkedett senki se másképp mint szokott. Mindenki ugyanúgy állt, ugyanúgy nézett maga elé. De az ő napja már más volt, mint a többieké…

-

Lassan feltápászkodott. Senki sem segített neki, hiszen az aluljáró teljesen kiürült. Egy picit húzta a lábát is, közben kezével tartotta az orrához a zsebkendőt. Már teljesen átáztatta a vér. El is felejtette, hogy hol van a lejátszója, nem foglalkozott vele. Sarkon fordult és lassan lépkedett visszafelé az úton. A földön egy fényes öngyújtót látott, ami ott feküdt a köveken. Mérges volt, nem tudta, hogy lehet ennyire szerencsétlen. Most rájött, hogy sajnos ez a nap már nem ugyanolyan, mint a többi. Nagyot lendített a lábával és belerúgott a gyújtóba.

Az meg repült egy kicsit és kicsúszott az esőre.

Ha mindig az erős győz, úgy nincsen szerencse.

Aki fenn az ott marad.

Aki lenn, az lemarad.

Nem lesz már több helycsere.

Ha mindig az erős győz, vége a sportnak.

Ugrálni fog pár majom

halálig az asztalon.

Más lesz majd az a korszak.

Ha mindig az erős győz, nem lesz több szépség.

Páran majd - bár virágok,

csiszolatlan gyémántok -

nem lesznek már lepkék.

Ha mindig az erős győz, gyenge a lélek.

Akkor majd egy alkonyon

felállok a várfalon

és köszönök a szélnek.

Félsz?

Nem

…Olyan zavart vagy…

Melegem van.

Biztos nincsen semmi probléma?

Nincs.

Akkor miért nem nézel a szemembe?

Most nem akarok.

Miért? Félsz?

Nem, nem gondolom…

…Ez egy érzés, nem egy gondolat…

Nem tudom.

Nem tudni kell, mindent csak érezni, benne lenni.

Nekem az nem megy.

Olyan nincs, mindenkinek vannak érzései.

Nekem nincsenek. Nem akarom, hogy legyenek.

Miért? Félsz?

Nem, csak nem akarok teljesen nyitott lenni.

Ne zárkózz el mások elől!

Nem teszem, csak fenntartásokkal kezelem őket.

Tartasz tőlük? Akkor miért segítesz nekik?

Van, akitől tartok, van, akitől nem. Segíteni szolgálat és dicsőség.

Te nem vagy őszinte…

De, teljes mértékig. Csak nem szeretném, hogy a bizalmamat felakasszák az erdőszéli első júdásfára.

Miért? Félsz?

A bizalom akkor bizalom, ha feltétel nélküli.

Rosszul nézel ki. Te vacogsz?!

Fázom.

Olyan mélyreható a tekinteted…

Melegszem…

Szeretsz?

Félek.

Piros volt.

Émelyítően mély árnyalatú. Szép, kecses formájú, tetszetős kinézetű. Egyszerű bánni vele és nagyon jól bírja a strapát. Igazán régóta szolgálja családunkat, soha nem volt vele problémám, se nekem, se bárki másnak.

Most mégis borult. Nem tudom mitől. Nem vidám, egyáltalán nem az… De hogy meddig is lesz ilyen? Kizárt dolog, hogy pontosan tudjam. Annyira fura ez a helyzet, még tippelni sem tudok. Egy biztos: én itt vagyok, nem máshol. Pedig lenne dolgom elég…

Ami azt illeti már régóta éreztem, hogy eljön ez a pillanat. Az, amit senki nem akar. Hiába magyaráztam volna bárkinek is, hogy nekem ez milyen, úgysem értette volna meg. Ugyan már, hogy is várhatok el egy ilyen bonyolult dolgot, amikor az olyan egyszerű érzést is alig ismerik, hogy éhség vagy hiány. Nem azt a szokványosat, hanem a vérlázítóan igazit. Na, azt nem ismerik, és nem hinném, hogy bármikor is megérthetnék az egészet. Mindenesetre nekem soha nem volt szokásom futni a dolgok elől, hiszen azok mindig szépen megérkeznek: előbb vagy utóbb, tegnap vagy ma, bármennyire is szeretnénk őket elkerülni, vagy bármennyire is epekedünk jöttükért. Holnapután meg már teljesen mindegy, hogy hányat aludtunk karácsonyig, vagy mennyi volt a piacon a paprika… Nem számít már semmi, csak az, ami van.

Épp ezért olyan piros. Olyan, mint a lámpa a zebra túloldalán, vagy a kóla kupakja, piros, mint az alma, ami evésre érett és alig várja, hogy csúszdázhasson először és utoljára valamelyik kortárs rózsaszín étslagján. Most némán ül és néz. Néz, gonoszan, vészjóslóan, úgy, ahogy igazán kevesekre szokott. Hogy én bármikor is ilyen tekintetet vetettem volna rá, azt erősen kétlem. Most ijesztő, de egyben szívszorongató is a látványa. Valamikor ugrálva örvendeztem vidám hangjának, de ma mégis könyörgöm lelkem minden zugából, hogy maradjon csendben.

Nem érné meg neki, ha megszólalna. De nekem sem…

Hirtelen megfagyott a levegő. Semmi nem mozdul, még a virágok is megálltak nőni. A napsugár nem melegít, a szél nem hűsít, árnyéka van még a napkorongnak is. A pók megáll két fonál közt, az egér szájában fennakad a sajtfalat és nem sejti a nyakára csapódó csapdát. És nem elég, hogy eddig is gyanúspiros volt pláne, hogy furcsán sandított felém, íme, még szót sem fogad: csörög.

Automatikusan indul a kezem és teszem, amit tenni kell ilyenkor. Felveszem a kagylót, a fülemhez tartom, ám fagyos torkomon egy sóhaj sem buggyant ki.

-          Maga az, Fiú?

-          Igen – bököm ki nagy szünet után a világról mit sem tudva.

-          Sajnálom…

A hang mintha szólna tovább, hallom egy ideig, de mégsem értem. Utána elhallgat, és maradnak a fontos dolgok: a szoba sötét, a szám cserepes, a szívem pedig majd kiugrik a helyéről. Nem lehet. Nem…

Ám a virágok továbbserkennek, a napsugár vígan melegíti a cserepüket, a lágy szellőben szól a szélcsengő, amely néha eltakarja a vakító napkorong egy részét. A pók sikeresen összeköti keresztben a hálót és diadalittasan kezd új munkába, a kampó rácsapódik a sajt egyik sarkára, így az egér a kisebb darabbal pont elslisszan. Csak az én szememből csordul ki a könny és gurul öntözni a számat.

Fekete vagyok.

Bárhol, bárkivel, bármiért… Csak egyet kérek: tisztán, őszintén és csakis az igazat!

- 

Balra vagy jobbra?

Támasztotta az árok falát. Mellette egy ember haldoklott. Vele már nincs tovább, nélküle megy minden. A csata, a világ… ő már nem számít… senki sem fog rá emlékezni, csak én. Fogta a kezét, ahogy az egyre hidegebb és hidegebb lett. Zöld volt a szeme… és most olyan a tekintete, mintha várna valamit fentről. Az a valami, talán meg is jött… Elengedte hideg kezét és a véres rózsafüzért a mellkasára helyezte.

Balra! Mintha a másik oldalt támadnák. Így talán mögéjük jutok!

Hátba támadni… Egész életemben gerinctelenségnek tartottam és most lépten-nyomon keresem rá a lehetőséget. A könnyebb utat. Könnyebb? Talán pont ez lesz a nehezebb út. Talán…

Futott, futott, ahogy csak a lába bírta. Oldalán himbálózott a gránát, amit a haldokló bajtársáról vett le. Bal után a jobb, jobb után a bal, de igazából már csak egy irány volt: előre. Hátul már valami olyan vár, amit nem akarsz megismerni… még.

Egy ablak, megnézni, mi a helyzet itt a fedezékben, utána tovább…

A néptelen árok idegesítette egy picit. Tisztában volt vele: az osztag biztosan másfelé jár. A parancsnok pedig… Ő meg már tényleg máshol van. Ott, ahol nincs fent és lent, ahol mindegy, hogy hány cukorral szoktad inni álmos reggeleken a kávédat, ahol nem számít, hogy galád ügyvéd vagy-e, vagy dolgoskezű pék. Csak egy: ott vagy-e vagy sem…

Leült. Megigazította a szerelését. Keze megakadt a zsebében. Gyorsan előkapta a kis papírköteget és piszkos ujjával szabadjára eresztette a benne lévő arany amulett csillogását. Remegő kézzel nyomta meg az oldalán lévő zárat, mire az emlék felpattant. Nézte a fényképeket. Ült és nézett. Meg is állt az idő. Nem zavarta a távoli fegyverropogás. Meggyötört arccal felnézett az égre, majd egy könnycsepp hullott a csecsemőt tartó kismama képére. A második csepp egy idős, de büszke emberpár képére esett. Összecsukta a talizmánt, melyet a könnycseppek egy életre összeragasztottak. Egy örök életre.

Szeme beborult, mint az októberi égbolt, feje ködös volt, mint egy januári reggel, élete pedig virágzott, mint a zöldellő április. Nyaka megfeszült, ahogy meglátta magával szemben a táblát.

…Frieden Str…

A medált a szíve feletti zsebbe rakta, s bár nem akarta, mégis felállt. Csuklójával megtörölte a szemeit, kézbe vette fegyverét. Felmászott az árok oldalán, majd nyelt egy fájót és kiugrott a sánc mögül…

…És csak futott. Futott. Nem volt már semmi sem, csak az előre. Az előre, ami maga a Semmi…

Csodaszépen hullott a hó és világított a hold.

Azt mondták, hogyha eljövök, akkor tök jó lesz meg minden.

Csak ültem a fűben és néztem magam elé. Néztem a gyér gyepet, ami már annyira ki volt taposva, hogy a homokszemcsék vígan táncoltak a mutatóba visszamaradt fűszálak között. Közben jól esett kocogtatni a bontófület és szórakozni azzal, hogy milyen hangot ad ki. Egy egész zenekart ki lehetne egy ilyen alucsodából hozni! Ki tudja, lehet, hogy erre kapható valaki…

Bizakodva felnéztem, de csak az ugrálva játszó lányokat és srácokat láttam. Mindenki vigyorogva csinálta az éppen aktuális debil játékot. Hogy nekem erre mennyire nincsen kedvem! Teljesen idiótának néznek minket, mindenki elítél. Hogy néznek az emberek! Meg mi lesz, ha véletlenül erre téved egy ismerősöm? Akkor mi fog történni, ha megkérdezik, hogy mit csinálok? Hogy mesélem el mindezt?

Ekkor egy felém nyúló kéz landolt a látókörömben. Hiába próbáltam megnézni az illető arcát, nem láttam, mert a nap annyira sütött, hogy csak a kontúrjai látszódtak. Na meg a nagy sötét arc. Mindenesetre a pólóján láttam, hogy sötét egyenpóló, szóval szervező lehet a pára.

- Gyere! - szólt hozzám biztató hangon. - Menjünk játszani!

Nem volt mit tenni, megfogtam a kezét, és mint az óvodában, amikor a betonon elesett kölyköt a pályakezdő óvónő felsegíti, ő felhúzott a törökülésből. Miközben poroltam a gatyámat, látta a fintort az arcomon, biztosan ez késztette, hogy firtassa a gondolataimat.

- Nem tetszik, mi? Na, ne gondolkodj rajta, gyere, aztán majd szépen megy minden magától!

- Megmondom őszintén, nagyon gyerekes. Egyáltalán nem tetszik - vontam meg a vállamat, miközben a poros kezeimet keresztbe téve hunyorogtam a szervezősrác napszemüveges arcába. - Nincs itt valami olyan, ami nekem is tetszene, valami felnőttebb, valami egyetemistás?

Valami nagyon nem tetszett neki a mondandómban. Mélyet sóhajtott és levette a szemüvegét. A szempár vidám és tiszta volt, nyomát sem láttam benne rosszindulatnak.

- Nézd, tavaly én is ugyanígy itt ültem és nem csináltam semmit. Hiába hittem, hogy hülyeség, amit a többi ember csinál - mutatott a mögötte körjátékot játszó tömegre, akik nagy nevetések közepette kezdtek új és új játékba. - De tudod, mi a jó az egészben?

- Nem - mondtam egyszerűen, őszintén, mély meggyőződésből.

- Hogy mindig van egy kéz…

Fel se tudtam fogni, hogy mit mond, mert egy hirtelen mozdulattal a mellkasomnál úgy meglökött, hogy nem tudtam már kapaszkodót találni, eldőltem hátra. Nem elég, hogy földet is fájón - pont gerincen - fogtam, de oldalról pont még meg is rúgtak. Kászálódás közben vettem csak észre, hogy nyilván nem direkt rúgott belém valaki: egy lány, szintén névtáblával a nyakában, nem sokkal mellettem ért földet. Fogta a lábát erősen. Egyből felpattantam, odaugrottam, felsegítettem.

- Jaj, ne haragudj, ugye nincs semmi bajod?

- Á, nincsen semmi baj, köszi szépen! - válaszolta sugárzó hangon a kékszemű lány. Mosolygott még így is, hogy majdnem kitörtem a lábát. Miután felállt, hátranéztem, hogy hol van ez a bunkó srác, de már a poros nyoma se volt ott. Ha az üres sörös dobozok beszélni tudnának…

- De te hogyhogy itt? Miért nem a körben? - kérdezte a lány érdeklődőn.

- Hát, nem annyira tetszik…

- Ugyan már! - kacagott fel az angyal. - Tök jó az egész! Na, gyere! - fogta meg a kezem és már repültünk is a csapat felé, ahol a kedv még mindig kicsattanó volt.

Soha nem fogom elfelejteni a gólyatáboromat. Soha.

Érzelem, bejön-kimegy,

ráció, mi megmarad.

Szíved az, mi elrepít,

szellem az, mi arcba csap.

Lehet az, mi lelkesít,

muszáj az, mi visszatart.

Szabad az, ki felsegít,

rabló, aki rajtakap.

Naiv, aki elmerül,

ostoba, ki nem okul.

Szerelem, mi elkerül,

bölcselet mi rád borul.

Szemetesből cigit kotort.

Én csak néztem csendben,

hogyan lesz puszta ösztönlény

az emberből kedden.

Talált egész jókat is, hát

marokszámra vitte.

Senki sem láthatja délben;

nem tudom, m’ért hitte.

Addig én - aki kék ingben

száraz kiflit rágott,

nyolcszor megnézett minden

fűt, fát és virágot -

megpróbáltam nem őt nézni,

nehéz volt ám nagyon,

miközben már velem szemben

dohányzott a padon.

Csalfa kép, ha azt gondolja

vele szemben olyan,

aki rendszerfüggetlenül

gazdag, míg ő porban.

Látni vélte dölyfömet is,

pökhendien néztem.

El akarom venni azt is,

amit el sem kértem.

Ó, ha tudnád, drága öreg,

hogy rajtam a gúnya

azért ilyen szép színű, mert

nem hordtam régóta!

Azért van hát ilyen holmim,

mert egyszer még régen

félretettem ahelyett, hogy

megegyem ebédem.

Drága öreg! Látom rajtad

régi erős éned,

látom, hogy most gyenge vagy és

nem kapsz, bárhogy kéred.

Volt már neked is szép inged,

nekem is lesz napom,

hogy eladom emberségem

csikkért majd a padon.

Mi lesz a vacsora, édesanyám?

Húsleves és vadas.

Szalvétát is hozzál, kérlek, legyen

étkezésünk uras.

Ünnepi, ha körbeüljük itt mind

a régi nagy asztalt,

azt, amit még olyan régen ősünk

a házban marasztalt.

Mi lesz a vacsora, édesanyám?

Ma csülkös bableves.

Ekkora húsra futotta és így

nagyon is ízletes.

Szedjetek csak, várok még. Apátok

nemsoká hazaér,

utána meg ki tudja, hogy mikor

hívják a hazáér’.

Mi lesz a vacsora, édesanyám?

Krumplipüré, fasírt.

Segíts, mert ha mélyről emelek, a

derekam csak hasít.

Nincsen benne tojás, azt nem vettem.

Csirkénk is már minek?

Állatunk sincs. Nem is lesz egyhamar

a telken senkinek.

Mi lesz a vacsora, édesanyám?

Szalonna meg hagyma.

Teríteni még terítek, tedd az

étket az asztalra.

Jóízűen eszel, mint rég! Ugyan,

nem kérek belőle.

Amit itt mind megeszel az nekem

jó egy esztendőre.

Mi lesz a vacsora, édesanyám?

Eszel, amit találsz.

Nem tudok már pénzt sem adni, elvitt

mindent innen a gyász.

Nézz azért szét a kamrában, talán

akad egy kis kenyér,

vagy fohászkodj, hogy legyen kolbász is,

az élő Istenér’!

Mi lesz a vacsora, édesanyám?

Kérdezném csak halkan,

de nincs már, aki feleljen nekem,

nincs már, aki ott van.

Helyette itt bárki más nem lehet,

semmi sem vigasztal.

Hogy lesz a vacsora, édesanyám?

Üresen az asztal.

A szürke özvegy őrzi még a képet.

Azzal éli otthon napjait.

Lássa, honnan kapott olyan szépet,

mi végett hullatta könnyeit.

Az özvegy őrzi szürke fátylát. Roskad.

Élet nélkül élete már nincs.

Nincs, mi lopja tőle azt a múltat,

ami már egy földi égi kincs.

Szürke fátyol! Dolgod olyan nemes lett,

Zászló vagy te, igazi a gyász.

Hogyha nem lett életében festett,

feketében égi lesz a nász.

Zúgó fodrok táncolnak majd keringőt,

szél társával kezdődjék a tánc,

arcán bíbort bor fessen, de illőt,

ruhája koporsó, hűséglánc.

Fátyol, legyél szemfedője egykoron!

Kézen fogva vidd el a partra,

fedd szemét, ha süt a nap. Ne lásson!

Ó, Árnyékország árnyékszarva!

Elmúlt már a kék. Újra víg az özvegy.

Fátyola parlagon, süti nap.

Színe egyszer volt csak régen szürke,

mint szemfedőd. - Az már az marad.

Kézen fogva lógni a szakadék felett.

Kézen fogva élni. Nemcsak a képzelet,

hanem az Élet is írja ezt naponta.

Mindig más és más kerül a gyűrt lapokra.

Sokszor javított könyv, sok a zárójeles

név, időpont és hely, itt-ott satírheges,

gyűlölettől lyukas, haragodtól piros,

mindent elvisel az életnyi papiros.

Egy-két helyen mégis – aranyvékony részen –

sehogy se szakadna, akárhogy is tépem.

Könnyű bársonylepel, szívós csodakarát,

így gyógyítja lelked az a néhány barát.

Legyen bármi tűz én beleteszem kezem.

A másikkal fognak, legyek bármi tetem.

Fejfám is lesz bizton, lent a Folyón bárka,

a sírdombon tenger lila kis árvácska.

Kézen fogva lógni az alvilág felett.

Kézen fogva halni. Várni az ihletet.

Semmi mást nem kérek, lehet szemed lopva,

állj az ágyam mellett akkor. Kézen fogva.

Hol vagy, magyar? Hallod hangom?

Merre vitt el lelki búd?

Vagy az űzött el téged,

hogy apja marja a fiút?

Hol van az, mit emberöltők

sora rótt a gránitba?

Hol van az, hogy zászlónk alatt

együtt vérünk hullana?

Hullajtjuk mi egymásét, így

könnyebb a vérszövetség.

Lyukas zászlónk elfelejtve:

mindenhol már más jelkép.

Ember, ébredj! Vedd ezt jelképp!

Hol van az az akarat?

Tatár, török, labanc, muszka

előtt tagadsz önmagad?

Tagadod az ősi harcot,

győző és bölcs atyáink?

Tagadod Mátyást, Nagy Lajost,

nem számít már Kölcseynk?

Isten! Halld meg énekem, mert

népem gyötri sarjait!

Emlékeztesd mi a magyar,

mutasd neki tájaink,

mutasd meg, hogy hogyan lettünk

olyan ifjak, kik büszkén

hordhatják a Tiszát, Dunát

mélyen szívük egycsücskén.

Hol vagy, magyar? Itthon! Hallod?

Lakhatsz távol vagy közel,

tudd, hogy itt volt bölcsőd s lesz majd

sírod, ami átölel.

Együtt fő, mint két tojás.

Kopott az edényzománc.

Nehéz, mert hűlni nem lehet,

nem lesz románca senkinek

és a kéz megremeg.

Vérrel mázolt könyvgerinc.

Minden lapja Andersen.

Történetük összefűzve,

nem nyílik ki sehogyse, de

megint kézbe veszed…

Bájos, csöppnyi üveggyöngy,

erdő széli öreg rönk.

Fáradtlelkű, alkonyatkor

fújd a fákat! Zúgjon fasor:

itt a Telek Tele!

Cölöp csak, mi várva ül,

mégha néha kiszédül

helyéből a lomha, barna

álom seprő szalmabála.

Arrébb alszik: Veled.

Szenvedély.

Folyton súgja: „keresgélj!”

Nincs olyan ház, amin nincsen tető.

Nincs olyan döntés, hogy jó mindkettő.

Nincs olyan vágy, amit puszta ész hajt,

Nincs olyan pizza, amin nincsen sajt.

Nincs olyan rajt, ahol nem szenved kárt

a becsületes tettes, az, aki árt…

Víg az özvegy! Víg a halál nélkülem!

Nélkülem, ki tettes, aki másnak árt.

Elfogyott a harminc, ez már csak a küllem…

Feddhetetlen az, aki meg sem született,

feddhetetlen, aki elfelejtett jellem,

elfelejtett az, aki tudja, hogy mit ért,

melyik garas mikor, kinek és mennyit ért.

Lova még csak-csak és azt is tudja hova

bújhat maga elől, ha támad önmaga.

Szenvedj! – Élj!

Folyton súgja: „és ne félj!”

Csak olyan van, aki más, mint a több.

Csak olyan van, aki szolgál, de főbb.

Csak olyan vált, aki tudja a jót,

Csak olyan nyúl, kinek sorsa a szó.

Csak olyan lát, aki tudja, ha néz

mindig övé a többet tartó kéz.