Bárhol, bárkivel, bármiért… Csak egyet kérek: tisztán, őszintén és csakis az igazat!

- 

Balra vagy jobbra?

Támasztotta az árok falát. Mellette egy ember haldoklott. Vele már nincs tovább, nélküle megy minden. A csata, a világ… ő már nem számít… senki sem fog rá emlékezni, csak én. Fogta a kezét, ahogy az egyre hidegebb és hidegebb lett. Zöld volt a szeme… és most olyan a tekintete, mintha várna valamit fentről. Az a valami, talán meg is jött… Elengedte hideg kezét és a véres rózsafüzért a mellkasára helyezte.

Balra! Mintha a másik oldalt támadnák. Így talán mögéjük jutok!

Hátba támadni… Egész életemben gerinctelenségnek tartottam és most lépten-nyomon keresem rá a lehetőséget. A könnyebb utat. Könnyebb? Talán pont ez lesz a nehezebb út. Talán…

Futott, futott, ahogy csak a lába bírta. Oldalán himbálózott a gránát, amit a haldokló bajtársáról vett le. Bal után a jobb, jobb után a bal, de igazából már csak egy irány volt: előre. Hátul már valami olyan vár, amit nem akarsz megismerni… még.

Egy ablak, megnézni, mi a helyzet itt a fedezékben, utána tovább…

A néptelen árok idegesítette egy picit. Tisztában volt vele: az osztag biztosan másfelé jár. A parancsnok pedig… Ő meg már tényleg máshol van. Ott, ahol nincs fent és lent, ahol mindegy, hogy hány cukorral szoktad inni álmos reggeleken a kávédat, ahol nem számít, hogy galád ügyvéd vagy-e, vagy dolgoskezű pék. Csak egy: ott vagy-e vagy sem…

Leült. Megigazította a szerelését. Keze megakadt a zsebében. Gyorsan előkapta a kis papírköteget és piszkos ujjával szabadjára eresztette a benne lévő arany amulett csillogását. Remegő kézzel nyomta meg az oldalán lévő zárat, mire az emlék felpattant. Nézte a fényképeket. Ült és nézett. Meg is állt az idő. Nem zavarta a távoli fegyverropogás. Meggyötört arccal felnézett az égre, majd egy könnycsepp hullott a csecsemőt tartó kismama képére. A második csepp egy idős, de büszke emberpár képére esett. Összecsukta a talizmánt, melyet a könnycseppek egy életre összeragasztottak. Egy örök életre.

Szeme beborult, mint az októberi égbolt, feje ködös volt, mint egy januári reggel, élete pedig virágzott, mint a zöldellő április. Nyaka megfeszült, ahogy meglátta magával szemben a táblát.

…Frieden Str…

A medált a szíve feletti zsebbe rakta, s bár nem akarta, mégis felállt. Csuklójával megtörölte a szemeit, kézbe vette fegyverét. Felmászott az árok oldalán, majd nyelt egy fájót és kiugrott a sánc mögül…

…És csak futott. Futott. Nem volt már semmi sem, csak az előre. Az előre, ami maga a Semmi…

Csodaszépen hullott a hó és világított a hold.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.