A szürke özvegy őrzi még a képet.

Azzal éli otthon napjait.

Lássa, honnan kapott olyan szépet,

mi végett hullatta könnyeit.

Az özvegy őrzi szürke fátylát. Roskad.

Élet nélkül élete már nincs.

Nincs, mi lopja tőle azt a múltat,

ami már egy földi égi kincs.

Szürke fátyol! Dolgod olyan nemes lett,

Zászló vagy te, igazi a gyász.

Hogyha nem lett életében festett,

feketében égi lesz a nász.

Zúgó fodrok táncolnak majd keringőt,

szél társával kezdődjék a tánc,

arcán bíbort bor fessen, de illőt,

ruhája koporsó, hűséglánc.

Fátyol, legyél szemfedője egykoron!

Kézen fogva vidd el a partra,

fedd szemét, ha süt a nap. Ne lásson!

Ó, Árnyékország árnyékszarva!

Elmúlt már a kék. Újra víg az özvegy.

Fátyola parlagon, süti nap.

Színe egyszer volt csak régen szürke,

mint szemfedőd. - Az már az marad.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.