Régen tűzbe tettem balomat azért,
hogy égve mormoljam a fohászt a dalért.
Nem tudta az egyik, hogy biz' a másik
kék dalokat ír, míg ő hamuvá válik.
Régen tudtam jól lenn a partoldalon:
A hajnali tüzet el nem olthatom.

Régen remegtem, hogyha majd fáradtan
az élet buszán a helyemet átadtam,
nem lesz, aki tudja, hol van az öreg,
mert minden megállónál nagy volt a tömeg.
Régen tudtam jól, nem lesz ilyen bajom,
a hajnali buszon mindig sok a majom.

Régen napsütésben követ szedtem nyáron.
Hogyha dühös voltam, akkor kettő-három
kacsával a vízen üzentem Pestnek,
hogy a hegyek még mindig Budára esnek.
Régen tudtam jól, nem lesz a barátom:
a hajnali távlatot tőle nem látom.

Régen a földbe hantoltam a tollam.
Ott feküdt elásva, én meg itt fenn. Holtan.
Lehet, hogy épp úgy gondolják az égben,
legyen újra társam, forrjunk össze kékben.
Akárhogy is, a gödröt most kiásom:
a hajnali fényben ölellek, Barátom!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.