Piros volt.

Émelyítően mély árnyalatú. Szép, kecses formájú, tetszetős kinézetű. Egyszerű bánni vele és nagyon jól bírja a strapát. Igazán régóta szolgálja családunkat, soha nem volt vele problémám, se nekem, se bárki másnak.

Most mégis borult. Nem tudom mitől. Nem vidám, egyáltalán nem az… De hogy meddig is lesz ilyen? Kizárt dolog, hogy pontosan tudjam. Annyira fura ez a helyzet, még tippelni sem tudok. Egy biztos: én itt vagyok, nem máshol. Pedig lenne dolgom elég…

Ami azt illeti már régóta éreztem, hogy eljön ez a pillanat. Az, amit senki nem akar. Hiába magyaráztam volna bárkinek is, hogy nekem ez milyen, úgysem értette volna meg. Ugyan már, hogy is várhatok el egy ilyen bonyolult dolgot, amikor az olyan egyszerű érzést is alig ismerik, hogy éhség vagy hiány. Nem azt a szokványosat, hanem a vérlázítóan igazit. Na, azt nem ismerik, és nem hinném, hogy bármikor is megérthetnék az egészet. Mindenesetre nekem soha nem volt szokásom futni a dolgok elől, hiszen azok mindig szépen megérkeznek: előbb vagy utóbb, tegnap vagy ma, bármennyire is szeretnénk őket elkerülni, vagy bármennyire is epekedünk jöttükért. Holnapután meg már teljesen mindegy, hogy hányat aludtunk karácsonyig, vagy mennyi volt a piacon a paprika… Nem számít már semmi, csak az, ami van.

Épp ezért olyan piros. Olyan, mint a lámpa a zebra túloldalán, vagy a kóla kupakja, piros, mint az alma, ami evésre érett és alig várja, hogy csúszdázhasson először és utoljára valamelyik kortárs rózsaszín étslagján. Most némán ül és néz. Néz, gonoszan, vészjóslóan, úgy, ahogy igazán kevesekre szokott. Hogy én bármikor is ilyen tekintetet vetettem volna rá, azt erősen kétlem. Most ijesztő, de egyben szívszorongató is a látványa. Valamikor ugrálva örvendeztem vidám hangjának, de ma mégis könyörgöm lelkem minden zugából, hogy maradjon csendben.

Nem érné meg neki, ha megszólalna. De nekem sem…

Hirtelen megfagyott a levegő. Semmi nem mozdul, még a virágok is megálltak nőni. A napsugár nem melegít, a szél nem hűsít, árnyéka van még a napkorongnak is. A pók megáll két fonál közt, az egér szájában fennakad a sajtfalat és nem sejti a nyakára csapódó csapdát. És nem elég, hogy eddig is gyanúspiros volt pláne, hogy furcsán sandított felém, íme, még szót sem fogad: csörög.

Automatikusan indul a kezem és teszem, amit tenni kell ilyenkor. Felveszem a kagylót, a fülemhez tartom, ám fagyos torkomon egy sóhaj sem buggyant ki.

-          Maga az, Fiú?

-          Igen – bököm ki nagy szünet után a világról mit sem tudva.

-          Sajnálom…

A hang mintha szólna tovább, hallom egy ideig, de mégsem értem. Utána elhallgat, és maradnak a fontos dolgok: a szoba sötét, a szám cserepes, a szívem pedig majd kiugrik a helyéről. Nem lehet. Nem…

Ám a virágok továbbserkennek, a napsugár vígan melegíti a cserepüket, a lágy szellőben szól a szélcsengő, amely néha eltakarja a vakító napkorong egy részét. A pók sikeresen összeköti keresztben a hálót és diadalittasan kezd új munkába, a kampó rácsapódik a sajt egyik sarkára, így az egér a kisebb darabbal pont elslisszan. Csak az én szememből csordul ki a könny és gurul öntözni a számat.

Fekete vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.