Azt mondták, hogyha eljövök, akkor tök jó lesz meg minden.

Csak ültem a fűben és néztem magam elé. Néztem a gyér gyepet, ami már annyira ki volt taposva, hogy a homokszemcsék vígan táncoltak a mutatóba visszamaradt fűszálak között. Közben jól esett kocogtatni a bontófület és szórakozni azzal, hogy milyen hangot ad ki. Egy egész zenekart ki lehetne egy ilyen alucsodából hozni! Ki tudja, lehet, hogy erre kapható valaki…

Bizakodva felnéztem, de csak az ugrálva játszó lányokat és srácokat láttam. Mindenki vigyorogva csinálta az éppen aktuális debil játékot. Hogy nekem erre mennyire nincsen kedvem! Teljesen idiótának néznek minket, mindenki elítél. Hogy néznek az emberek! Meg mi lesz, ha véletlenül erre téved egy ismerősöm? Akkor mi fog történni, ha megkérdezik, hogy mit csinálok? Hogy mesélem el mindezt?

Ekkor egy felém nyúló kéz landolt a látókörömben. Hiába próbáltam megnézni az illető arcát, nem láttam, mert a nap annyira sütött, hogy csak a kontúrjai látszódtak. Na meg a nagy sötét arc. Mindenesetre a pólóján láttam, hogy sötét egyenpóló, szóval szervező lehet a pára.

- Gyere! - szólt hozzám biztató hangon. - Menjünk játszani!

Nem volt mit tenni, megfogtam a kezét, és mint az óvodában, amikor a betonon elesett kölyköt a pályakezdő óvónő felsegíti, ő felhúzott a törökülésből. Miközben poroltam a gatyámat, látta a fintort az arcomon, biztosan ez késztette, hogy firtassa a gondolataimat.

- Nem tetszik, mi? Na, ne gondolkodj rajta, gyere, aztán majd szépen megy minden magától!

- Megmondom őszintén, nagyon gyerekes. Egyáltalán nem tetszik - vontam meg a vállamat, miközben a poros kezeimet keresztbe téve hunyorogtam a szervezősrác napszemüveges arcába. - Nincs itt valami olyan, ami nekem is tetszene, valami felnőttebb, valami egyetemistás?

Valami nagyon nem tetszett neki a mondandómban. Mélyet sóhajtott és levette a szemüvegét. A szempár vidám és tiszta volt, nyomát sem láttam benne rosszindulatnak.

- Nézd, tavaly én is ugyanígy itt ültem és nem csináltam semmit. Hiába hittem, hogy hülyeség, amit a többi ember csinál - mutatott a mögötte körjátékot játszó tömegre, akik nagy nevetések közepette kezdtek új és új játékba. - De tudod, mi a jó az egészben?

- Nem - mondtam egyszerűen, őszintén, mély meggyőződésből.

- Hogy mindig van egy kéz…

Fel se tudtam fogni, hogy mit mond, mert egy hirtelen mozdulattal a mellkasomnál úgy meglökött, hogy nem tudtam már kapaszkodót találni, eldőltem hátra. Nem elég, hogy földet is fájón - pont gerincen - fogtam, de oldalról pont még meg is rúgtak. Kászálódás közben vettem csak észre, hogy nyilván nem direkt rúgott belém valaki: egy lány, szintén névtáblával a nyakában, nem sokkal mellettem ért földet. Fogta a lábát erősen. Egyből felpattantam, odaugrottam, felsegítettem.

- Jaj, ne haragudj, ugye nincs semmi bajod?

- Á, nincsen semmi baj, köszi szépen! - válaszolta sugárzó hangon a kékszemű lány. Mosolygott még így is, hogy majdnem kitörtem a lábát. Miután felállt, hátranéztem, hogy hol van ez a bunkó srác, de már a poros nyoma se volt ott. Ha az üres sörös dobozok beszélni tudnának…

- De te hogyhogy itt? Miért nem a körben? - kérdezte a lány érdeklődőn.

- Hát, nem annyira tetszik…

- Ugyan már! - kacagott fel az angyal. - Tök jó az egész! Na, gyere! - fogta meg a kezem és már repültünk is a csapat felé, ahol a kedv még mindig kicsattanó volt.

Soha nem fogom elfelejteni a gólyatáboromat. Soha.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.