Őszi vetés
2013.11.13. 23:58
Az első lehulló elsárgult falevél
megfesti a képet, hogy mindjárt itt a Tél.
Társai csak nézik, a földön mit keres
régi barátjuk, hisz az idő se szeles.
Ugyanaz a nyárfa volt mindnek a bölcső.
Nem tudták, hogy most mégis mennyire bölcs ő,
mert eltelt három hét, nem kellett várnia:
mellette hevert a teljes kompánia.
Nagy a mozgolódás házon kívül s belül,
az asztalra is díszes terítő kerül.
Gazduram rég talpon, nyelve alatt magok.
Járja a földet, amit Istentől kapott.
Ballag lassan az öreg, serényen számol.
Őt lesi minden madár is az ágról.
Kezét aláírta jó pár emberöltő:
fiúként is vetett, ezért nem lett költő.
Lett helyette mester, földjei mestere!
Humuszra szebb búzát festő se festene!
Minden mozdulattal úgy veti a magot,
hogy megköszönjön majd mindent, amit adott.
Ütemesen szór és hátrahagyja őket,
a jövendő termést, drága csecsemőket.
Elpihennek csendben a fáradt remények,
rögvánkoson várják meséjét a Télnek.
-
Kopasz fákat átölelve érkezett meg.
Deres a táj. Hideg minden lélegzetnek.
Leült a földre, hogy ne fájjon a lába,
így kulcsolta kezét az esti imára.
„Aludj el, kis csíra, álmodon őrködöm!
Dunnámat hoztam, hogy érezd a bőrödön
melegét. Pihenj hát! Nem jött el az időd.
Álmodj most arról, hogy szép legyen a jövőd!
Aludj el úgy, hogy tudd, mennyi ima kísér!
Aludj el úgy, hogy látod, vigyáz rád a Tél!”
Halkan végigjárt az alvó magok felett
s látta, hogy idén is mestermű született.
-
Hóvirágos csizmával toppant a rétre,
tudta, hogy senki sem haragszik meg érte.
Bársony keze minden rügyet tettre fakaszt:
virtuóz színekkel köszöntik a Tavaszt.
Ismerős a tájon, sokszor járt már erre.
Vártak is rá sokan reggelről reggelre,
hogy dalos madarak kánonjai után
vidáman szétnézzen az elvetett búzán.
„Kelj fel, itt az idő! Vár rád kint a napfény.
Fürödj meg benne, legyél hevéből növény!
Teljesítsd sorsod, hogy büszke legyen rád a
gazda. Hozz így derűs napokat a házra!”
Halk szellőnek álcázva ásított a föld,
bár a Tavasz illatára álma ledőlt.
Mindegy, hogy mennyire álmosak a szemek,
mindegy, mert végre a föld fölé törhetnek.
Felöltik magukra a szép zöld gúnyájuk,
hisz a nép sokáig kíváncsi lesz rájuk.
A ház azóta is emlékszik a napra,
amikor kidugták fejük a színpadra.
Vödörrel kezében járt és kelt a gazda,
mivel a tyúkokat éppen megitatta.
Lépkedett csizmában és pont olyan közzel,
mint ezt már megtette öt hónapja ősszel.
Lépett és megállt a ház előtt a sarkon.
Ránézett a földre, mosolygott a dolgon.
Felnézett az égre s halkan, hátha lát fent
bárkit, suttogott egy hálaadó áment.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.