Zöld a gyöngy

 Zöld a gyöngy,

mind-mind igazb,

fénye minden nap vigasztaló felhő,

lássam bárhol, várva-váratlan

hatása páros, de páratlankeltő.

Lelki zátony. Szürke ködben csöppent csendben

réthomályos lángja szebben lobban; rebben

kéklő légi fény, a régi, te hiúz,

hova vénlátomás vasmarokkal húz.

Nyúz acél, köhög a beton,

szakadó nap, folyik a sár.

Látom az orrodon, barátom

várja, hol éri majd párja-pírja.

Találomra karmol az

állatrohasztó kacatkosár sírva.

Csevegő fák, daloló bokrok

hűs árnya leng, ím alant elfekszem.

Szaladó fű, pirosló kék

fájó dala

belül marja

ótestem…

Szakadjon le karom, asszon ki szemem,

féreg kérgem dobnám földre,

ott rohadjon jóörökre

bárgyú álom

jóvilágom

romokban hever,

remegő kezekkel

méregmag negyeddel

biccentek: ó, Révész barátom,

nem retúr, csak oda és a többit is én állom.

Nyugtalan helyre utazok csendben.

Agyamban egyetlen búsakarat:

kölcsön lopnám hűtlen szemed,

te meg csak tartsd meg önmagadat.

S hogyha majd látom zöldi világát

kacsintva egyet hát visszaadom,

angyali lélek fűzi át lényed,

tisztán én azt nem tarthatom.

De ha adott az alkalom…

Te gyöngy!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.