Ülök a villamoson. Nézek ki az ablakon.

Suhanó kerítések sorát néhány gondolat

úgy szakítja meg, mint vörös téglaház a lombokat.

Míg a szerda délutánján szürkén ásít Pest,

agyam láztól dőre lelkem borogatni rest.

Zörög a pálya. Súlyos lelkek bántják a vasat.

Sok megálló van. Testem az ülésembe ragadt.

Hasítasz. Pengeéles emlék tompa ködöm vágja,

repít bele esőt, vihart, alig bírja szárnya.

Hirtelen már fúj: évszaknyi port a földről felver

a zápor, ami elől elfutna minden ember.

Én meg ülve, csukott szemmel égetem a mellem

drága máglyával: mosollyal táplálja a szellem.

Mégis mennyire másképp vérzik ugyanaz a kés,

ha szívem felé szúr s nem szívem közepébe vés.

Hogyha már ő marja húsom, megfogom kezed,

megtolom még jobban. A seb jó mélyen vezet.

Markolatát leszakítom, nem látszik a tőr.

Kivenni nem fogom, lesz a szívem felett őr.

Mellkasomban van még hely, elférnek a pengék,

lesznek biztos szélesek, erősek és gyengék,

majd ha már a szívem felé elég acél mutat,

következő szúrásod biz’ nem találhat utat.

Nem. Nagy hanggal eltörik fényes szikrát szórva,

lelkem pedig kézszorítva néz a támadóra.

Csikorgó gondolat a szemem előtt átoson,

könnyebb lesz a szerelvény, míg átzörög a városon.

Megállóit ismerem, így jelzek elég hamar,

leszállok új fémszívemmel. Legyen bármi vihar.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.