Hozzá

Kopár a csend. Semmi nem zavarja.

Szellő rebben benne, felfénylik a napra

szikrázó víztükör kékezernyi habja.

Mi lenne szép itt, hogyha minden az?

Mi lenne öröm és mi lenne vigasz,

ha minden, de minden tényleg ugyanaz.

Látomás támadt, festett feketét.

Lett a határtalan vígban mély éj.

Egyet mondok csak: még ettől se félj!

Ismerem őt is, velem van mindig.

Divatja régi, mégis most dívik,

mert egyhangúbb lett az egyhangú szik.

Keze csak érint, fogni úgy restell,

elveszi kedved, ő lett a Mester:

alkotni így tud, ő maga. Kezdd el!

Hirtelen egy pontban

álmot sző, és sorban

helyezi elébem

úgy is, hogy nem kértem.

Hátamba fájdalma

nyilall. Majd hatalma

megken és megmarad

fájó tapasztalat,

hogy Ő itt van most is!

Lát, vezérel, fogja kezem,

hogy mikor majd megtehetem,

versbe rója csukló nevem.

Segít és cserébe várja lelkem.

Ó, Faust! Messze vagy még az élet

szomorú üzletétől!  Nem kérted

az Asszony segítő barna szemét,

hogy színezze ki hajnalod egét.

Társam és párom. Le nem rakhatom.

Végemet várom, de azt is tudom,

akkor is ott lesz, felkelt és komoly

halott arcomon víg lesz a mosoly.

Te Fekete Asszony! Örök hitves, kérlek:

tollat nyomj kezembe halálomkor végleg!

Jana, 2011-12-17 0:32

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.