Az asztalig égett és elaludt. Már semmi fény nem volt a szobában csak a ferdén be-bekukucskáló hold vetett néha egy-két fránya pillantást a rendetlen szobára.

Az ablak előtt egy öreg diófa állt. Minden évben szépen termett. Egy ideje már rájár szerencsétlenre a sors botja: betegség után betegség ostromolja bőszen. Eközben egyszer sem felejtett el bőséges termést hozni, hogy legyen mit lehullajtania. Anyóka mindig örült, hogy összegyűjthette a fa termését, így süteményeinek a teteje sosem volt egyhangú. A bejglik, azok a karácsonyi bejglik… azokra pedig nincsen szó.

Kora hajnalban, amikor a nap még nem kúszott fel az égre, felkelt, ahogyan szokott. Dörmögött egyet-kettőt, felöltötte zokniját, nadrágját és ingjét. Már az előszobában lehetett érezni, hogy kint micsoda hideg lehet. Mormogás mellett felvette a bakancsot és lassacskán nekiindult az ajtónak. A kertbe kilépve láthatta, hogy minden ugyanolyan, mint szokott lenni: egyhangú, sötét és álmos. A diófa levelei is alig-alig bólogattak, annyira fáradtak voltak. Tücsök már nem szólt, a Buksi is még hevert, az utcáról se szűrődött hátra semmilyen zaj. Az emberek ilyenkor még alszanak… nem úgy az öregek! Ők már kint vannak és bőszen teszik dolgukat, legyen az a csirkedúcban, vagy a disznóólban, egyre megy. A takarmányos zsák mindig ugyanúgy nyomja a vállat, ha három óra van, ha hét.

A csirkék már érezték a reggelt, kukorékolás is hallatszott a távolból. Buksi összeszedte magát és a reggeli nyújtózásos mutatványozás után gyorsan kiszagolta a bakancsok útját és utánuk eredt az ültetvényest ügyesen kikerülve. Egyszer ment át rajta, de akkora verést kapott érte az Anyókától, hogy azt biz megemlegette. Apóka kiszórta a takarmányt az állatoknak, összeszedte a tojásokat, majd belépett a kicsike kerti konyhába. Minden reggel itt csinált magának és Buksinak reggelit, mióta Anyóka elment. A friss tojásrántotta és a hozzászeletelt szalonna odacsalta a kutyust. Bőszen falta a nagy adag tojást, az öreg meg olyan örömmel nézte végig, mintha most látta volna először.

Közben szépen pirkadt odakinn. A diófa lassacskán már árnyékot is vetett a felkelő nap sugarában. A környék és a szomszédság is életnek eredt, siettek be a városba dolgozni, ügyeket intézni. A gyerekek fütyörészve, kergetőzve futottak el a ház előtt, legalább addig sem unatkoznak, míg az iskolába érnek. Apóka a reggeli után a kapához nyúlt és ment hátra a végtelen sor végére kapálni. Buksi rendszeresen lecsaholta mellette ezt az utat, hiszen a kert hátsó része egyből a földekre nyílt, ahol kifejezetten szeretett játszadozni. Szebb nyári napokon pillangókat kergetett lenn a közeli erdőszélen, de ilyenkor frisstavasszal csak lábatlankodni van lehetősége a bakancsok között. Olykor-olykor nagyot kiált az öreg és elhajtja a kutyáját, ha útba van, de Buksi már megszokta. Tudja és érzi, hogy ebben sincsen más csak a végtelen szeretet.

Csengettek. Apóka annyira volt hátul, hogy nem hallotta. Szerencsére tudják az ismerősök, hogy ilyenkor hátul kell keresni.

-         Pista bátyám! – hangzott a kiáltás a ház felől. Apóka felnézett a hang irányába és megpillantott egy alakot, aki a messzeségből integetett a sapkájával. Mordult egyet magában, megtörölte homlokát és a vállára csapta a kapát.

-         Buksi, lábhoz! – mormogta a bajsza alatt és öles léptekkel elindult vissza a ház irányába. Amikor már olyan távolságba ért, hogy látta az arcát is az érkezőnek, barátilag üdvözölte.

-         Azt hittem már sose érsz ide, Géza! Hát az asszony visszatartott? – mondta és közben kezet ráztak.

-         Ha még az tartott volna vissza… azt könnyen meg lehet oldani. Becsukom az ajtót, annak meg nincs füle! De a fiam fázott meg ma reggelre, így kellett intéznem neki kimenőt az iskolából. A többit megoldja az anyjával, így jöttem, ahogy tudtam.

-         Hát a gépet hoztad-e?

-         Itt van az is, biza! Letettem kend háza szélébe, gondoltam hátrajövök, addig se hurcoljam magammal a jószágot.

-         Jól van hát, mutatom hol a munka.

Ezután szépen, csendben lépdeltek visszafelé. Géza látta, hogy Apóka nem nagyon szeretne többet mondani. Ilyenkor mindig a szemébe húzza a kalapját és a gondolataival viaskodik. Azokkal a gondolatokkal, amik a múltból ragadtak rá, amik szép emlékeket idéztek, de egy ideje már csak a keserűséget hozzák vissza az életébe. A múlt minden egyes részletét el akarta engedni, teljesen, hogy most élhessen.

-         Azt kell ott, bátyám?

-         Igen, csak ügyelj rá, fiam, hogy ne a házra dőljön. Én vissza is megyek dolgozni.

-         Rendben, úgyis hallani fogja, ha végzek.

Apóka nem akarta látni, ahogyan véget ér. Így is nehéz lesz látni a kivágott diófát.

-          Buksi! – füttyentett és elindult vissza a földre. – Gyere, már csak mi maradtunk…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.