Mindig csak Rád gondolok.

És lám, megint itt vagy.

Szemed rabló hűtlenként

agyam zugába fagy.

Nem lehet elfeledni,

sorsommá változott

a kép, amiben hittem.

Pokollá változott.

Pokollá változott a lét,

szivárványszürke köd.

És lám, végszóra pilllád

szívembe költözött.

Nehéz a kő görgetni

újra és csak újra,

mégis mindig szebben fáj,

még szebb ok a búra.

Nehézzé lesz a könnyű,

szomorú a varázs,

egyszerűbbé a szörnyű,

szégyenné a palást.

Lobban csábos női szem,

ajkán furcsa dallam.

Szirén ének csendet öl:

mindenem a porban…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.