Hányok az embertől
2011.12.16. 14:40
Hányok az embertől…
Hányok az embertől! Kicsit, de nagyon…
Mégis mindig megtalál minden rongyos napon
gunyoros pofája, hízelgő szopránja
tőrt tört testembe, s ereimet mélyen
szántotta végig, kezeim már régen
feladták a harcot; ó a hadisarcot
ők fizették meg,
hogy dögölnétek meg!
Hányok az embertől! Kicsit, de sokat,
játsszák az élőt, holtat s mágusokat,
tisztákat, szépeket, szédítő mélyeket.
Otromba nádpálca ma is úgy rájárna,
életnyi húsálca fején, míg párnája
erényi sármályva, oly becses számára
putrinyi sajátja,
ugornál halálba!
Hányok az embertől! Sokat, de sokat,
még többet, nagyobbat, utána hosszabbat,
zöldebbet, sárgábbat, amit csak kívánhat.
Veletek élek, tűrök és félek,
de bármerre néztek,
nem láttok sehol…
Mert vagyok a világod, amiben ölsz,
az is én vagyok, hol csak megdögölsz,
látok, míg nézel és egyedül én
rohadok magamban e féltekén.
Nyitott szemeim egyszer úgy kiszúrnám,
vak legyek végre s minden problémám
tükör elé állva egy senki arcába
zöldellő vigyorral köpjem a tudtára:
temetéskor fölém sírás nélkül hamar
szent talaj helyett kerüljön csak ganaj!
Jana - 2011-09-26. 22:46
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.