Hányok az embertől…

Hányok az embertől! Kicsit, de nagyon…

Mégis mindig megtalál minden rongyos napon

gunyoros pofája, hízelgő szopránja

tőrt tört testembe, s ereimet mélyen

szántotta végig, kezeim már régen

feladták a harcot; ó a hadisarcot

ők fizették meg,

hogy dögölnétek meg!

Hányok az embertől! Kicsit, de sokat,

játsszák az élőt, holtat s mágusokat,

tisztákat, szépeket, szédítő mélyeket.

Otromba nádpálca ma is úgy rájárna,

életnyi húsálca fején, míg párnája

erényi sármályva, oly becses számára

putrinyi sajátja,

ugornál halálba!

Hányok az embertől! Sokat, de sokat,

még többet, nagyobbat, utána hosszabbat,

zöldebbet, sárgábbat, amit csak kívánhat.

Veletek élek, tűrök és félek,

de bármerre néztek,

nem láttok sehol…

Mert vagyok a világod, amiben ölsz,

az is én vagyok, hol csak megdögölsz,

látok, míg nézel és egyedül én

rohadok magamban e féltekén.

Nyitott szemeim egyszer úgy kiszúrnám,

vak legyek végre s minden problémám

tükör elé állva egy senki arcába

zöldellő vigyorral köpjem a tudtára:

temetéskor fölém sírás nélkül hamar

szent talaj helyett kerüljön csak ganaj!

Jana - 2011-09-26. 22:46

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.