Lék

Fagyott szívem tükörjegét

rég nem látta élő.

Néha zavarja a napfény.

Felolvadni késő.

Csodás halak jege alatt

élnek zavartalan

egymás mellett. Látják egymást.

Mindegyik hasztalan.

Párszor rajuk úgy ficánkol,

felolvadni készül.

Párszor még mélyebbre úszol

meleg menedékül.

Léket vágni olyan nehéz,

tavasz, nyár, ősz: mindegy.

Pár horgásznak sikerülhet;

a többség csak elmegy.

Üldögél a parton kicsit,

talán néz a jégre.

Egy se lát be olyan mélyre:

a színes fenékre.

Aztán senki sem jár majd ki.

Egyedül a holt tó.

Így került a szívemre rég

nagyon drága portó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.