A sötétben tapogatta ki a kulcs helyét. Nagy nehézségek árán, miközben elmormogott pár keresetlen szót, beletuszkolta az egyiket. Próbálgatta elfordítani, de ez nagyon nem akart sikerülni. Mindig ugyanaz az idegesítő kattogás törte meg a csendet. „Lehetetlen, hogy ne ez legyen. Ennek kell lennie!” Tovább és tovább kattogott makacsul a zár, nem engedte, hogy bemehessen. Dühösen rúgott egyet az ajtóba és kihúzta a kulcsot.

Hogy mikor aludt ki az emeleten a fénycső, azt nem tudta. Reggel, amikor még késve rohant a központba, biztosan égett. Napközben történhetett a becses utolsó lehelet, amikor már a fénycső is úgy gondolta, hogy árnyékba bújik. A gondnok? Ugyan már! Egy ilyen átlagéletkorral megáldott lepukkant társasházban örülhet egyáltalán annak, hogy nem emelik meg megint a közös költséget a nagy semmire. Mert liftszervizre állítólag megy pénz, de mindig rossz. Azt mondják, hogy szemétdíj is van az összegben, mégis rosszabb a környék, mint a XI. kerület lomtalanítás után. A sok bóvli a házból itt-ott a falhoz hajítva hever. Így hát inkább örüljön az ember, hogy még egy fénycső is ég a házban… Lehet, hogy egy még ég, de ez tuti nem az lesz. Ez már régen beleásított a lakók pofájába, de olyan jóízűen, hogy azt már büntetni kellene.

Most a sötétben a másik kulccsal próbálkozik, mert ezek szerint az lesz jó: a két kulcsból, ha az egyik nem jó, csak a másik lehet a hunyó. Halkan belecsúsztatta a zárba, rámarkolt a gombra, hogy majd egy gyermeki „hazaértem” lendülettel belökhesse, ahogy szeretné. Fordítja a kulcsot és a zár újra egy büdös nagyot kattan.

„Ez nem lehet, mi ez?” - és fordítgatja a kulcsot egyre dühösebben, erősebben, hogy fájjon annak a rohadt zárnak minden egyes kattanás. Osztozkodjon a kárhozatban, ne pihenhessen ő se, nehogy már nyugta maradjon a mihasznának. Ércesebbnél ércesebb hanggal cseng és nem fordul tovább, nem enged, még mindig zár, nem hagyja az estét a saját medrében folyni. Kattan, csörög, nyikorog a szerkezet, majd egy nagy rántásnál megkönnyebbül.

Nem hitte el, hogy ez vele megtörtént: a kulcs feje, mint egy rossz, átlyukasztott érme a bevásárlókocsikhoz, ott hevet a tenyere közepén, a nyelv pedig pökhendien gubbasztott a zárszerkezetben.

Nincsen szó arra az érzésre ilyenkor, amikor minden ellened fordul, és nem hagyják, hogy azt tedd, amit akarsz. A végső elkeseredésében a maradék kulcsot hozzávágta az ajtóhoz. Nagy csörömpöléssel lehullott a porba, ő pedig a falnak támaszkodva, nagy sóhajai kíséretében, lecsúszott a küszöb mellé kuporogni. Folyton csak az járt a fejében, hogy ha nem túlórázik megint, akkor lehet, hogy még nem aludt volna ki a lámpa. De nincs igazság a földön…

A zár, mintha magától életre kelt volna, elfordult. Ez úgy meglepte, hogy hirtelen felugrott a földről és a kilincset fürkészte. Az ajtó a sötétben kinyílt. Meglepetésére halk szuszogást hallott magával szemben, amit nem tudott mire vélni.

Az előszoba lámpája felkapcsolódott. Úgy nyilallt pupillájába a fény, mint a felismerés az agyába, hogy valaki áll vele szemben. Sűrű pislogás után egy alacsony néni fürdőköpenyes alakja rajzolódott ki előtte, akin meglátszott az éjjeli krémek csúf zöld színe. Nem értette, hogy miként kerülhet a lakásába bárki is, ám a néni hamarabb felismerte őt. Halkan, enyhén érces hanggal megszólalt az asszonyka:

- Józsikám, téves emelet…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.