Az első lehulló elsárgult falevél

megfesti a képet, hogy mindjárt itt a Tél.

Társai csak nézik, a földön mit keres

régi barátjuk, hisz az idő se szeles.

Ugyanaz a nyárfa volt mindnek a bölcső.

Nem tudták, hogy most mégis mennyire bölcs ő,

mert eltelt három hét, nem kellett várnia:

mellette hevert a teljes kompánia.

Nagy a mozgolódás házon kívül s belül,

az asztalra is díszes terítő kerül.

Gazduram rég talpon, nyelve alatt magok.

Járja a földet, amit Istentől kapott.

Ballag lassan az öreg, serényen számol.

Őt lesi minden madár is az ágról.

Kezét aláírta jó pár emberöltő:

fiúként is vetett, ezért nem lett költő.

Lett helyette mester, földjei mestere!

Humuszra szebb búzát festő se festene!

Minden mozdulattal úgy veti a magot,

hogy megköszönjön majd mindent, amit adott.

Ütemesen szór és hátrahagyja őket,

a jövendő termést, drága csecsemőket.

Elpihennek csendben a fáradt remények,

rögvánkoson várják meséjét a Télnek.

-

Kopasz fákat átölelve érkezett meg.

Deres a táj. Hideg minden lélegzetnek.

Leült a földre, hogy ne fájjon a lába,

így kulcsolta kezét az esti imára.

„Aludj el, kis csíra, álmodon őrködöm!

Dunnámat hoztam, hogy érezd a bőrödön

melegét. Pihenj hát! Nem jött el az időd.

Álmodj most arról, hogy szép legyen a jövőd!

Aludj el úgy, hogy tudd, mennyi ima kísér!

Aludj el úgy, hogy látod, vigyáz rád a Tél!”

Halkan végigjárt az alvó magok felett

s látta, hogy idén is mestermű született.

-

Hóvirágos csizmával toppant a rétre,

tudta, hogy senki sem haragszik meg érte.

Bársony keze minden rügyet tettre fakaszt:

virtuóz színekkel köszöntik a Tavaszt.

Ismerős a tájon, sokszor járt már erre.

Vártak is rá sokan reggelről reggelre,

hogy dalos madarak kánonjai után

vidáman szétnézzen az elvetett búzán.

„Kelj fel, itt az idő! Vár rád kint a napfény.

Fürödj meg benne, legyél hevéből növény!

Teljesítsd sorsod, hogy büszke legyen rád a

gazda. Hozz így derűs napokat a házra!”

Halk szellőnek álcázva ásított a föld,

bár a Tavasz illatára álma ledőlt.

Mindegy, hogy mennyire álmosak a szemek,

mindegy, mert végre a föld fölé törhetnek.

Felöltik magukra a szép zöld gúnyájuk,

hisz a nép sokáig kíváncsi lesz rájuk.

A ház azóta is emlékszik a napra,

amikor kidugták fejük a színpadra.

Vödörrel kezében járt és kelt a gazda,

mivel a tyúkokat éppen megitatta.

Lépkedett csizmában és pont olyan közzel,

mint ezt már megtette öt hónapja ősszel.

Lépett és megállt a ház előtt a sarkon.

Ránézett a földre, mosolygott a dolgon.

Felnézett az égre s halkan, hátha lát fent

bárkit, suttogott egy hálaadó áment.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.