Hányok az embertől…

Hányok az embertől! Kicsit, de nagyon…

Mégis mindig megtalál minden rongyos napon

gunyoros pofája, hízelgő szopránja

tőrt tört testembe, s ereimet mélyen

szántotta végig, kezeim már régen

feladták a harcot; ó a hadisarcot

ők fizették meg,

hogy dögölnétek meg!

Hányok az embertől! Kicsit, de sokat,

játsszák az élőt, holtat s mágusokat,

tisztákat, szépeket, szédítő mélyeket.

Otromba nádpálca ma is úgy rájárna,

életnyi húsálca fején, míg párnája

erényi sármályva, oly becses számára

putrinyi sajátja,

ugornál halálba!

Hányok az embertől! Sokat, de sokat,

még többet, nagyobbat, utána hosszabbat,

zöldebbet, sárgábbat, amit csak kívánhat.

Veletek élek, tűrök és félek,

de bármerre néztek,

nem láttok sehol…

Mert vagyok a világod, amiben ölsz,

az is én vagyok, hol csak megdögölsz,

látok, míg nézel és egyedül én

rohadok magamban e féltekén.

Nyitott szemeim egyszer úgy kiszúrnám,

vak legyek végre s minden problémám

tükör elé állva egy senki arcába

zöldellő vigyorral köpjem a tudtára:

temetéskor fölém sírás nélkül hamar

szent talaj helyett kerüljön csak ganaj!

Jana - 2011-09-26. 22:46

 Piroskék

Piros, kék, piros, kék,

piros, kék, piros, kék,

piros, kék, piros, kék,

egyebet mi mondhatnék?

Piros, kék, piros, kék,

nagy a tömeg, arcom ég,

azt mondják, hogy vodkát még,

piros, kék, piros, kék.

Piros, kék. Hol vagy? Szép…

Nem kell még, mert leülnék,

sokszor épp csak rohannék,

piros, kék, piros, kék.

Piros, kék, piros, kék,

látom hát: szép az ég!

félig ép holdfénynél

lép a jég, piros, kék.

Piros, kék, piros, kék,

mozdulok, legyen van,

hol van? Nincs? És az mért?

Piros, kék, piros, kék.

Hol van épp? Nem tudom.

Még egy sört, kérhetnék?

Fogd má meg, jövök majd,

benyílik, dőlök rajt,

mint a Titanic plusz lék,

piros, kék, piros, kék.

Fájni fog majd ez a fok,

piros, kék, ha állnék…

Nincsen több, még vennék,

pofád lapos, rohadék!

Szép vagy, szép, de baszhatnék,

piros, kék, piros, kék, zöld…

Jana 2011-11-14 2:44

Zöld a gyöngy

 Zöld a gyöngy,

mind-mind igazb,

fénye minden nap vigasztaló felhő,

lássam bárhol, várva-váratlan

hatása páros, de páratlankeltő.

Lelki zátony. Szürke ködben csöppent csendben

réthomályos lángja szebben lobban; rebben

kéklő légi fény, a régi, te hiúz,

hova vénlátomás vasmarokkal húz.

Nyúz acél, köhög a beton,

szakadó nap, folyik a sár.

Látom az orrodon, barátom

várja, hol éri majd párja-pírja.

Találomra karmol az

állatrohasztó kacatkosár sírva.

Csevegő fák, daloló bokrok

hűs árnya leng, ím alant elfekszem.

Szaladó fű, pirosló kék

fájó dala

belül marja

ótestem…

Szakadjon le karom, asszon ki szemem,

féreg kérgem dobnám földre,

ott rohadjon jóörökre

bárgyú álom

jóvilágom

romokban hever,

remegő kezekkel

méregmag negyeddel

biccentek: ó, Révész barátom,

nem retúr, csak oda és a többit is én állom.

Nyugtalan helyre utazok csendben.

Agyamban egyetlen búsakarat:

kölcsön lopnám hűtlen szemed,

te meg csak tartsd meg önmagadat.

S hogyha majd látom zöldi világát

kacsintva egyet hát visszaadom,

angyali lélek fűzi át lényed,

tisztán én azt nem tarthatom.

De ha adott az alkalom…

Te gyöngy!

 Csempelovag

Rácshelyes arcán szomja világnak,

Senyved a szürke balnakjobb kéz.

Csöppnyi dicsőség tartja csak árnyát

Itthon: a börtön mindenhol néz.

Féltené párja, kár, hogy nem várja

Ott, hol a tenger félbeszakad,

Marad a csempe ferde királya:

Fúga a szolga, porja a had.

Láttam a hős mért ette magát meg;

Nem tehet róla, hogy múltja sehol.

Látom, hogy várja a mostot a honnant,

Jövője néma, csak csend…

Jana, 2011-10-23. 1:42

 Előremetszés

Alfa.

Csak egy csalfa

áhítattal átitatta

lelkem kétlő kéklő

lapvizét, pocsolyát.

Látod, ujjam száraz maradt.

Marad is, Maradis!

Fogd a kezem, rágd a körmöm

végéről mindegyik öröm

maradékát, amíg látod.

Pihenj karom erdejében,

sosem lesz neked, Szelídem

ott az Éden,

mint a képen mintaképpen:

Lassú robaj tücsökszóval

csipog minden madárbogár.

- miért nem jó mindenkinek, ami van addig, amíg… -

Béta.

Belőled sem iszom még ma.

Zászlót bonts, Te álomlény!

Zúdíts mindentkeltő fényt

senyvedtszürke testemre!

Nézz csak kicsit szemembe!

Légy a párom, s napnyalábon

végigtáncoltatlak én,

megmutatok mindent s mámor

közben fűzze csuklónk Ámor!

Neked adok mindent égig,

hogy Melletted játsszam végig

játékom. És deres fejjel,

kortól ázott öreg hittel

párnámról is úgy szálljak fel,

hogy nekem más soha nem kell.

Se Gamma, se Tau:

egyetlen Béta,

legyél nekem Te az, aki

egészen Oméga.

Teodolit árnyékában

pont legyél lelkemnek!

Örök legyen építményünk,

szóljon róla sok ének!

 Inszomnia

Álmatlanság gyötör…

Remélem, Téged nem!

Veszekszem az ággyal.

Remélem, hogy Te nem!

Perceket számolok,

Remélem, hogy Te nem!

Rólad álmodozok,

Remélem, hogy más nem.

Itt van már maholnap,

Remélem, Neked nem!

Rémiszt egy gondolat,

Remélem, Téged nem!

Gondolom, jót alszol…

Remélem, mert én nem!

Senki sem válaszol,

Remélem, Neked sem!

Csúnya most a hajnal,

Remélem, Neked nem!

„Ökör vagy magadba’!”

Remélem, hogy Te nem!

Bárhol is aludjál,

Remélem, csak én nem;

Remélem, boldog vagy!

Remélem, mert én nem…

Remélem.

Jana, 2011-12-14 15:26

 December

Az én Decemberem más, mint a többi.

Őszes, borongós, nagyléptékű semmi.

Száraz szemmel, csörgő kézzel

jár az utcán, s engem kér fel

a táncra.

Vonakodva-bátortalan kinyújtom

karom vékony helyét. Fogja félúton

roskadó csuklóm. Akárha

újbőr lennék a bazárba’:

reszketek.

Tudom, hogy mi jön. Első lépés: ő nyit.

Fogadni mernék, hogy mindegy merre, kit,

egyetlen bál van odalenn,

a lépcső aljában. Igen,

tudom jól.

Mégis engedem. Hagyom, hagy vezessen,

fülembe suttog kegyetlen kedvesen,

nevetve vághat most pofon,

teheti bátran: barátom

December.

Szenvtelen meredve lehozott ide,

ahova már nem hallatszik az Ige.

Megforgatott, és kezembe

nyomta a cetlit. Üzente:

„Ím, a Föld!”

S most lettem igazán erőm teljében,

hogy másokkal együtt szenvedem létem.

Remélem, nekik boldogabb,

mert nekem ez csak egy adag

December.

Jana, 2011-12-14 4:49