Az asztalig égett és elaludt. Már semmi fény nem volt a szobában csak a ferdén be-bekukucskáló hold vetett néha egy-két fránya pillantást a rendetlen szobára.

Az ablak előtt egy öreg diófa állt. Minden évben szépen termett. Egy ideje már rájár szerencsétlenre a sors botja: betegség után betegség ostromolja bőszen. Eközben egyszer sem felejtett el bőséges termést hozni, hogy legyen mit lehullajtania. Anyóka mindig örült, hogy összegyűjthette a fa termését, így süteményeinek a teteje sosem volt egyhangú. A bejglik, azok a karácsonyi bejglik… azokra pedig nincsen szó.

Kora hajnalban, amikor a nap még nem kúszott fel az égre, felkelt, ahogyan szokott. Dörmögött egyet-kettőt, felöltötte zokniját, nadrágját és ingjét. Már az előszobában lehetett érezni, hogy kint micsoda hideg lehet. Mormogás mellett felvette a bakancsot és lassacskán nekiindult az ajtónak. A kertbe kilépve láthatta, hogy minden ugyanolyan, mint szokott lenni: egyhangú, sötét és álmos. A diófa levelei is alig-alig bólogattak, annyira fáradtak voltak. Tücsök már nem szólt, a Buksi is még hevert, az utcáról se szűrődött hátra semmilyen zaj. Az emberek ilyenkor még alszanak… nem úgy az öregek! Ők már kint vannak és bőszen teszik dolgukat, legyen az a csirkedúcban, vagy a disznóólban, egyre megy. A takarmányos zsák mindig ugyanúgy nyomja a vállat, ha három óra van, ha hét.

A csirkék már érezték a reggelt, kukorékolás is hallatszott a távolból. Buksi összeszedte magát és a reggeli nyújtózásos mutatványozás után gyorsan kiszagolta a bakancsok útját és utánuk eredt az ültetvényest ügyesen kikerülve. Egyszer ment át rajta, de akkora verést kapott érte az Anyókától, hogy azt biz megemlegette. Apóka kiszórta a takarmányt az állatoknak, összeszedte a tojásokat, majd belépett a kicsike kerti konyhába. Minden reggel itt csinált magának és Buksinak reggelit, mióta Anyóka elment. A friss tojásrántotta és a hozzászeletelt szalonna odacsalta a kutyust. Bőszen falta a nagy adag tojást, az öreg meg olyan örömmel nézte végig, mintha most látta volna először.

Közben szépen pirkadt odakinn. A diófa lassacskán már árnyékot is vetett a felkelő nap sugarában. A környék és a szomszédság is életnek eredt, siettek be a városba dolgozni, ügyeket intézni. A gyerekek fütyörészve, kergetőzve futottak el a ház előtt, legalább addig sem unatkoznak, míg az iskolába érnek. Apóka a reggeli után a kapához nyúlt és ment hátra a végtelen sor végére kapálni. Buksi rendszeresen lecsaholta mellette ezt az utat, hiszen a kert hátsó része egyből a földekre nyílt, ahol kifejezetten szeretett játszadozni. Szebb nyári napokon pillangókat kergetett lenn a közeli erdőszélen, de ilyenkor frisstavasszal csak lábatlankodni van lehetősége a bakancsok között. Olykor-olykor nagyot kiált az öreg és elhajtja a kutyáját, ha útba van, de Buksi már megszokta. Tudja és érzi, hogy ebben sincsen más csak a végtelen szeretet.

Csengettek. Apóka annyira volt hátul, hogy nem hallotta. Szerencsére tudják az ismerősök, hogy ilyenkor hátul kell keresni.

-         Pista bátyám! – hangzott a kiáltás a ház felől. Apóka felnézett a hang irányába és megpillantott egy alakot, aki a messzeségből integetett a sapkájával. Mordult egyet magában, megtörölte homlokát és a vállára csapta a kapát.

-         Buksi, lábhoz! – mormogta a bajsza alatt és öles léptekkel elindult vissza a ház irányába. Amikor már olyan távolságba ért, hogy látta az arcát is az érkezőnek, barátilag üdvözölte.

-         Azt hittem már sose érsz ide, Géza! Hát az asszony visszatartott? – mondta és közben kezet ráztak.

-         Ha még az tartott volna vissza… azt könnyen meg lehet oldani. Becsukom az ajtót, annak meg nincs füle! De a fiam fázott meg ma reggelre, így kellett intéznem neki kimenőt az iskolából. A többit megoldja az anyjával, így jöttem, ahogy tudtam.

-         Hát a gépet hoztad-e?

-         Itt van az is, biza! Letettem kend háza szélébe, gondoltam hátrajövök, addig se hurcoljam magammal a jószágot.

-         Jól van hát, mutatom hol a munka.

Ezután szépen, csendben lépdeltek visszafelé. Géza látta, hogy Apóka nem nagyon szeretne többet mondani. Ilyenkor mindig a szemébe húzza a kalapját és a gondolataival viaskodik. Azokkal a gondolatokkal, amik a múltból ragadtak rá, amik szép emlékeket idéztek, de egy ideje már csak a keserűséget hozzák vissza az életébe. A múlt minden egyes részletét el akarta engedni, teljesen, hogy most élhessen.

-         Azt kell ott, bátyám?

-         Igen, csak ügyelj rá, fiam, hogy ne a házra dőljön. Én vissza is megyek dolgozni.

-         Rendben, úgyis hallani fogja, ha végzek.

Apóka nem akarta látni, ahogyan véget ér. Így is nehéz lesz látni a kivágott diófát.

-          Buksi! – füttyentett és elindult vissza a földre. – Gyere, már csak mi maradtunk…

Sarokban bújó torzszülött,

egy fattyú vagyok én.

Naiv élet nyáron, télen

s halálom reggelén.

A fény mindig ugyanúgy szór,

ha a Napot lesed,

ugyanúgy a sötétség is,

a félénk hitvesed.

Sarokban ülve mondd, mit ér?

Domb nélküli a fal,

nem hajol hajadba a szél,

a rigó se szaval.

Elvették tőlem, hajdanán

dicső lovag voltam,

dicső lovag sorsom végül

elterült a porban.

Vedd fel a pallost, ó te hős!

Idézd régi fényed!

Járd az országot és nézz meg

erdőt, mezőt, rétet!

Nem lehet. A porpokolban,

itt van minden múltam.

Nem hagyom, hogy - mint az élet –

elfonnyadjon halkan.

Idefekszem pajzsom mellé.

Annyit védett engem!

Így megyünk a Másvilágra:

rozsdában és csendben.

Sarokban fekvő bűzlő dög,

egy fattyú vagyok én.

Igaz halál talál rám az

Élet legelején.

Itt ülünk ketten, Éjszaka, melletted én.

Te kérted, hogy itt legyünk. Nem először vén

az idő. De tudom, hogy máskor nem lehet,

mert anyád az Idő s Nappal isten nevelt.

Büszke vagyok Rád, öreg vándor barátom!

Sokszor látjuk egymást. Tudod minden álmom.

Ismered vágyaim. Láttál már szerelmet,

láttál már olyat, mit lelkem nem felejthet.

Mosoly, könny vagy harag; mindegy, itt vagy nekem.

Mindig eljössz és annyira fogod kezem,

csak Apám riaszt el véres címerével,

de a búcsú édes, mint a dió mézzel.

„Várlak!” – súgod s tudom, itt fogsz várni tényleg.

Itt mindig van helyed. Sebre vagy te bélyeg.

Várlak én is! Neked élek minden napot,

órát, percet és ó, minden pillanatot.

Tükröm te légy mindig, sötét tükör, mert más

szenes szemed könyvében minden pillantás!

Ölelj éjjel lágyan s kísérj el utamra!

Ígérem, vigyázlak úgy, mint aki lopna!

Éjszaka, barátom, ha sóhajt a Hajnal,

fuss el más vidékre, ne gondolj a bajjal!

Lepj meg mást is, kérlek, s legyen csókod hűvös:

Máshol is megtalál ugyanígy egy bűnös…

Hova, hogyha minden más?

Miért, ha a vallomás

sem az, mint volt. Semmilyen.

Igaz volt, de mégis nem.

Igaz lenne, bármi van,

minden szakadhatatlan.

De csak egy részeg golyó,

eső után első hó.

Pirkadat sincs. már minek?

Más lett minden. Más a nap.

Csak Te vagy hű, Mindenem,

drága mindigfehér Lap!

Mindig csak Rád gondolok.

És lám, megint itt vagy.

Szemed rabló hűtlenként

agyam zugába fagy.

Nem lehet elfeledni,

sorsommá változott

a kép, amiben hittem.

Pokollá változott.

Pokollá változott a lét,

szivárványszürke köd.

És lám, végszóra pilllád

szívembe költözött.

Nehéz a kő görgetni

újra és csak újra,

mégis mindig szebben fáj,

még szebb ok a búra.

Nehézzé lesz a könnyű,

szomorú a varázs,

egyszerűbbé a szörnyű,

szégyenné a palást.

Lobban csábos női szem,

ajkán furcsa dallam.

Szirén ének csendet öl:

mindenem a porban…

Egy ajtó csattant jó hangosan.

Már teljesen megszokta, hogy egy-két szomszéd úgy beveri az ajtót, hogy az az albérlet leghátsó bugyraiban is hallatszik. Nincs mit tenni: az egyik alkoholista, a másik egyetemista…  A végződés ugyanaz, a mérték is hasonló.

Kinyitotta a szemét, de a sűrű sötétben semmit sem látott. A redőny semmit nem enged át az utcai fényből, és szerencsére már forgalom zaja sem tarkítja az éji csendet. Nincs is jobb alkalom fordulni egyet és vekkerig aludni egy jót. A gonosz óra még néma, de minden reggel eljön az ő ideje. Néha akkora taslit kap, hogy leesik a földre. De még bírja: jó kis hagyaték.

A fal felé fordulva sóhajtott egyet, és szuszogva kereste az álma fonalát, amit valahol ott ejtett el, hogy fogócskázott egy parkban sok éretlen társával egyetemben. Sok volt a fa, volt pár szobor, zöld gyep, meg egy patak, ami csepegett. Idilli környezet, főleg a csepegő patak tetszett neki csobbanó tükrével. Csepegő? Csepegő…

…Hirtelen felült az ágyban. Lábával előkereste a mamuszt az ágya mellől, hogy kilépkedjen álma megrontójához. Lendületesen felcsapta a fürdőszoba villanykapcsolóját, majd megállt a mosdókagyló felett. A szemben lévő tükörből egy nyúzott arc nézett vissza. A meggyötört tekintet leesett maga elé, ahol a tökéletlenül elzárt csap csepegett a bedugaszolt mosdókagylóba. Ezt elfelejtette, így hagyta. Azonnal kihúzta a dugót, megtörölte kezét és közben végignézte, hogy hogyan örvénylik le a víz a lefolyón. Mikor teljesen leért, elmosolyodott és komótosan, már-már félálomban elindult éjjeli fekvőhelyére, ami már jól be volt melegítve ezen a hideg tavaszi éjszakán.

Semmi másra nem tudott gondolni, mint a másnapi vizsgára. Valahányszor eszébe jutott, próbálta elterelni tudatosan a figyelmét, nosztalgiázni egy picit vagy addig számolni a napokat karácsonyig, ameddig el nem alszik. Ez most is biztosan be fog válni… Csak az a vizsga ne lenne! Vér fog folyni, csepegni szépen. Csepegni, csöpp-csöpp…

…Gyorsan kiugrott az ágyból. Kint már világos volt, bár a redőny erősen tompította a szikrázó napsütést. Az órát kereste tekintetével, közben pedig elkezdett nagy sietősen öltözni. Nem lehet, hogy elkéssen, muszáj, hogy odaérjen, rengeteg múlik ezen a vizsgán! Ing a vasalódeszkáról, öltöny a szekrényből, cipő a fogas alól. Akkor vette észre a földön a vekkert, amikor visszarohant a diákjáért a szobájába. Számlappal lefelé feküdt a földön, a hátlapja felnyílt és nem kattogott. De a lendület nem hagyta megállni, gyorsan megfordult a sarkán és rohant kifelé az ajtón.

Egy ajtó csattant jó hangosan.

Az óra nem működött. Számlapja is megadta magát. Az örökkévalóságnak mutatta a fél tízet. A kék zománc, ami még valamikor harminc éve kerülhetett rá, lepattogzott.  Annyi történetet és eseményt megélt már: leánykérést, hosszúra nyúlt, mély, baráti beszélgetéseket, születésnapokat, nem is egyet, rögtönzött keringőket. Végig derék módra szolgálta aktuális gazdáját, nem igényelt semmit cserébe, de mégis, csak pofonokat kapott. Minden egyes alkalommal, amikor teljesítette kötelességét, lecsapták, jó alaposan, ahogy a kocsmában a pultra szokás. De mostantól minden megváltozik: nem fogják többet ütögetni, végre pihenhet, nem kell riasztania és nem fogják többet szidni, hogy milyen hangos vagy pontatlan. Soha többé…

És mindeközben, szépen halkan elkezdett csepegni a csap.

Lék

Fagyott szívem tükörjegét

rég nem látta élő.

Néha zavarja a napfény.

Felolvadni késő.

Csodás halak jege alatt

élnek zavartalan

egymás mellett. Látják egymást.

Mindegyik hasztalan.

Párszor rajuk úgy ficánkol,

felolvadni készül.

Párszor még mélyebbre úszol

meleg menedékül.

Léket vágni olyan nehéz,

tavasz, nyár, ősz: mindegy.

Pár horgásznak sikerülhet;

a többség csak elmegy.

Üldögél a parton kicsit,

talán néz a jégre.

Egy se lát be olyan mélyre:

a színes fenékre.

Aztán senki sem jár majd ki.

Egyedül a holt tó.

Így került a szívemre rég

nagyon drága portó.

Felesleges

Nem fog ez így menni.

Hibás prototípus.

Más, mint amit hittem,

mintha csak egy vírus

lenne ez, de más nem.

Nincs miért lángolni…

Rozsdás lyuk, csak ennyi,

fürdés előtt zokni.

Csonttörésre tapasz.

Részegségre sok bor.

Tégla közt a habarcs:

jó, de mást nem csókol.

Idő nélkül kerék.

Súly nélkül a mérleg.

Gondolat, mi múlik.

Halott testbe méreg.

Szenvedésre fájás.

Jó kedvre a rossz hír.

Lángosra a mártás.

Hitetlennek mártír.

Épületbe rossz lift.

Kereszt helyett csillag.

Jelvény, hogyha nincs hit.

Kordon helyett szalag.

Hétköznapra szombat.

Éjszakába napfény.

Szívemre a bársony.

Lelkemből a tömjén…

Apámhoz

A Hajnal egyetlen hűséges fia

kinn áll a parton apjára várva.

Kavicsos mezőn és zúgó fodrokon

szokott érkezni a szeretett rokon.

Délceg paripája szórja az üszköt

felgyújtva mindent: várost, háztömböt.

Sörénye szélként sepri fel az utcát,

táncoltatja az erdőt meg a pusztát,

üdíti a földet, teremjen sokat;

vizet bőszít és tükrére dobbant.

Illatára kel fel reggel a határ,

hangjára válaszol ezernyi madár.

Apám, ki mindig mutatod az irányt,

vakítsd el szemem! Ne lássak hiányt!

Jöttöd ma hát legyen olyan ragyogó,

mint tegnap este felhős a nyugovó.

Csikód majd egyszer megszerzem magamnak.

Repülök egyre; még messzebbre vannak

az árnyak, a felhők, fekete hegyek.

Elkapom őket, ó csak Nappal legyek!

Te

Mosoly, mi reggel ugyanúgy fogad.

Tenyér, mi gyengén éri arcodat.

Szem, minek tengere fürdeni jó.

Hang, amin bársonyos az altató.

Korona a hétnek.

Kávéja a létnek.

Angyala a szépnek.

Kedvesem vagy. Védlek!

Tüzet!

Rozsdás vánkoson fejem csak hever.

Fejemben pusztító gondolat seper.

Száll a por a kezemre…

Az ember most tetemre gyűlt.

Síró fölül szívni a szorult levegőt.

Nézni, hogy kecmereg. Nézni a szenvedőt.

Nézni, hogy ziháló melle alatt teste,

mint egy csúf rongydarab: úgy össze van esve.

Tűz perzseljen a Földön végig,

szeme legyen tisztító, hatalmas!

Olvasszon meg hitványt és mérgest,

olvasszon meg dalra nem alkalmas

lantot. Mindent, mi átkát hordja itt

a létnek, s eltörli roskadt romjait.

Szálljon a Nap a földre, akkor az

lesz az én napom! Az lesz a vigasz!

De addig nyomja a fejem a kő,

újságpapír a napi temető.

Ellököd kezem és tudom, hogy mért:

törlessz majd egyben hitvány sorsodért…

Mélabú

Fárad a harcos.

A rozsda csak marja.

Olvad a karja,

már arca is karcos.

Kattog a lába,

zsibbad a lelke.

Látja a ferde

jövőmet a Kába.

Válik hol tűzzé,

Szálljon a pernye.

Súgja vecsernye

Az esti imáját;

Hívja két társát,

Virtusi bástyát

Épít és tűri,

Ha buggyan a szenny.

Fortyog és táncol,

Tűri és nem szól.

Néma a hely, mely

Hordja ölén.

Néma a harcos,

Társa magánya,

Láncait hordja

Zsinóros övén.

Lélekzörej

Sötét után fejben fény.

Kántálj ősi, büszke lény!

Fuss! Harcolj! Legyél most más!

Hadba hív az éj, Csuhás!

Fegyvert fogj, hű tőröd vidd!

Két kezed közt rejtsd el s hidd,

elég ridegje. Markolatszűz

test, tedd majd a dolgodat!

-

A szürke egyre sötétebb.

Tompa léptek színezik.

Árnyék kúszna falról falra,

sarkon ordít, szétesik.

Csalfa zár biz úgysem kattan,

kutya sincs, mi megszólal,

paplan sincs, mi fel ne inna

langyos vért egy marokkal.

-

Tejeskávé, pirítós,

reggel, zajok, új hírek.

Jár a villamos, a munka

ugyanúgy lesz felesleg,

mint a lélek napközben.

Bárcsak este lenne meg,

hogy ne legyen minden éjjel

saját testem szörnyeteg.

Várakozás

(Prospektus az csávában)

Bárcsak egy látomás ölne meg magától,

Fojtson egy vallomás, tépjen el az ágytól,

Űzzön a kékbe, le, sötétlő mélybe…

Fájdalom, szolgád várja parancsod!

Hányjon a partra, tépjen a szélben,

Alázzon meg képpel, hogy mégis féltem.

Kinn a jeges havon, vérpelyhes pamlagon

Fájdalom, ölj és szorítva szoríts!

Várjon a tenger, víz viszi testem…

Csobban a patkány, sejtelmes lelkem

Fenn akadt a fán. Fullad, oly vidám…

Fájdalom, gaztett szerezte neved.

Fájjon a dallama lenge nevének,

Szálljon a gólya… Költözök s kérek:

Várjon az Úr rám, és lent a bán,

Fájdalom kísért Pokol tornácán.

Szárnyakon

Jéghideg van. Két kezem

úgy marad, ha szét teszem.

Bíborvörös alkonyon

önmagamban folytatom,

mit megkezdett a téli szél.

Fagyott mezőn fésülőn

átviharzik, legelőn

meg-megállva furulyál,

kísér egy halálmadár

oly károgón a fák felett.

Szürke út és szürke nép,

szürkén kongó Feszty-kép.

Bágyadt, lomha mozdulat

s zúg a büszke szárny alatt

a lég, a kék, mi vért arat.

Átkarolva gazt, utast

hírt viszek. Nincs mozzanat.

Sötét légben elfagyott

lelkem nem sóhajthatott,

csak alázúgott egy kereszt.

Görbe Út

A kopogó rém: rím

rémiszt minden nap.

Ijeszt hajnal fakadtán

kintlenn az utcán.

De oly bársony, oly hallgatag…

Csípj meg!

Csípj meg, mert álmodom! Nem, ez nem lehet!

Ilyen a rövid életben egyszerűen hogy terem?

Ezen a zátonyon… Ezen a darabka rögön

a folyó közepén, ahol csak Te meg én.

Nem lehet, hogy a szél együtt kapjon hajunkba,

nem lehet, hogy hajunkat egyirányba fújja.

Nem lehet, hogy Te itt állsz, szembe Veled én

és minden más megállt, ahogy ránktalált.

Súgja a napfény, súgja és hallod. Viszi a kék ezüstben neved,

száguld a víz alattad, a Természet.

Elhalad, de mi nem. Mi itt vagyunk, fenn!

Láthatsz itt mindent, halat, madarat

a parton és egyéb szép állatokat.

Nézd, milyen aranyos! Egy darabka dió

és úgy örül, mintha látná hívogató

szemed, Te bájos! Az milyen csábos!

Szerinted hogy lehet, hogy most itt ülsz

és nem máshol, mással úgy elkerülsz,

hogy nem is látlak? Hogyan?

Ez lehet a végzet, ami mindörökké létezett

és egybeforrt lelkünk mélyén egy képzelet.

Egy árny csupán az eddigi és most

világos minden! Virágos a köd!

Mindenemet odaadnám, hogy minden este

pilláid utolsó rebbenését lesve

melletted legyek, míg meleg a lég

az orromban. Illatod szívnom elég,

hogy mennyei otthonunk ízét számba –

éltünk hídja fölé egy oktávra –

hangold. Ó, művésze a szépnek,

honja a jónak, ríme a hűnek.

Látod a hal, hogy úgy ficánkol!

Ránk vár a világ, és legyünk bárhol,

lelkem a lelked árnyéka lesz.

Ágya és mentse,

hogy bájod úgy hintse

az üdvöt fejemre,

elfásult szememre,

mint a nappal a napsugarat.

Csípj meg, kérlek!

Álmodom – félek…

Fogd a kezem, hogy érezzem

selymes melegét!

Ha ez lesz ébresztőm, hajnali napsugár,

ébredjek hát inkább fel, mert aludni kár…

Szolgamódra

Egy éves az erjedt szolga.

Miért nem vágja falhoz, porba

a múltat s bontja újra nagyra

álmosfényű szárnyait?

Mi kell neki? Honnan vegyem?

Ami termett itt a hegyen

mind oltárán hever már!

Nincs több adomány! Nincs felár!

Nincs mit, honnan és miként!

Ácsorogni sem jut időm, ha

nyakamban a bájos szolga.

Te zsarnok! Olyan jó nélküled!

Ha vagy, én nem…

Így is élem az élet bokrát, fáját, baját.

Nincs más, csak az akarom.

Az van! Ez a hatalom!

De te? Ocsmány a mód, hogy meghurcolsz!

Ocsmány és felháborító a tett!

Olyan, mint a sav: mar és nemesít,

de vagyok nemes eléggé, ne félj. Marha

az, ki hagyja, hogy két kezét

három más helyre kösse szét.

Szemben állunk, Szolga!

De mégis: én vagyok a pór…

Mert ha nem lennél, nem lennék különb;

ha kínzol, másnak örömöt szerzel;

ha megölsz sem lesz önrészed kétes.

Helyettem más lesz úgyis rád éhes…

Képtelen

Várhat az ágyam!

Fázik a lelkem.

Véreres ósdi húsdarab lettem.

Minek a jó? Minek a szép?

Miért az álom? Néha egy kép,

ami velem van mindig,

feltűnik.

Csak egy szempár. De olyan erős!

Senki se állná lángtengerét.

Ott van egy ember. Remél és él

és alszik és akar és mindent elér.

Csak mosolyog. Hetyke és büszkén

bírja a mindent, a jót az erőt.

Hite, mint szikla,

az ár ellen tartja,

úszik a sodrás ellen a partra.

Biztos alap. És bár még nem alszol:

Ébresztő! Mert az ember csak harcol

addig, míg szájára ráfagy a mosoly.

Légy büszke, hogyha majd menny lesz a pokol!

Orom

Mintha semmi sem lenne velem.

Mintha minden csak ellenem játszana.

Mintha válogatott ördögök sora

bízná sorra

egy ostorra

bensőm tépését. Mintha nem volna.

Alkonyat! Mintha nem hallanám nevem!

Hallod? Ordít ez a szemtelen,

aki a saját pofájába mer köpni,

és nem, nem fogok megszökni a Játékból. Írjad csak még!

Tollba mondok, te rohadék, hallod? Ez a sovány árnyék,

akit a gazzal dobnál ki a patkányok közé egy mozdulattal…

Csak hogy tudd: hatost dobok,

akkor is, ha belehalok, Alkonyat!

A lelkem az enyém, nem engedem.

Velem fog rohadni, kell nekem, enyém,

anyámé, apámé, mindenkié, aki

számomra bármikor volt valaki, nem másé.

Hallod? Rohanj! Tűnj el! Ne is lássalak!

Az élet is az enyém, kiraboltam a halált!

Megmetszettem a zsebét, kést tartottam torkának,

az Aranybányának, a Gazdagnak, a Sátánnak!

Elvettem a sajátom! Elraboltam az enyém!

Cserébe mást nem találhat, se pénzt,

se kincset nálam a borús szolga,

kaszáját eldugtam a poros padlásra,

a galambszaros porpokol leghátsó bugyrába.

A játék most az enyém, most te ugrálsz, te dobsz!

Én majd megmondom, hogy honnan nem lopsz,

mikor hazudsz, mikor csalsz, mikor kussolsz!

Hallod, te átkozott? Most én röhögök!

Én taposok a fejedre, ha nyakig vagy a szarban!

Én veszem ki a szádból a kenyeret a bajban!

Én pusztítok tűzvésszel! Én szárítom ki a földed, telked!

Én taszítom utolsó mocsokba a neved!

Én döntöm el magammal együtt, hogy nincsen családod!

Én építek össze neked mocsokból barátot!

Én tanítalak meg ganéból levest főzni!

Én! Csakis Én, senki más!

Mintha lennék Valaki, mintha mindig

erre a pillanatra vártam volna.

Hallod, Élet?

Nincs reményed!

Én vagyok az Úr ma!

Neked itt egy urna…

Én vagyok az Alkonyat!

Rajtad nem lesz sírkő!

Én leszek a Pirkadat!

Jobbal

Szakadt az ember, kettő lábra.

Így bujdosott el, hogy majd hátha

megtalálja

újra párja

és utána búsörömest

járnak együtt. Gondolta, ezt

csak sikerül véghezvinni.

Ugrándozott nyomról nyomra.

Néha diónyira gyomra

összeszorult,

és tornyosult

hosszú útnak téglaszaga,

csontkeserves önvalója

egyetlenegy önmagára.

Pusztán levél, aki a

pusztán megél, hamis a

remény, mely kísérti

minduntalan.

Fogta a botját és

homokba döfte, mert

hátra a múltja,

mögötte jövője.

Balga a hitben, mert rongyos a lelke:

pajzsa volt minden, mi fogta, ölelte, de

elhagyta kincsét, mentse a nincsét,

Szabadság, pajtás, légy hű kollegám!

Lépésre lépés, domb mögé völgy és

eljött az erdő üldözte mező.

Lebben a nyárfa száznyi szolgája

kétszín ezüstös zseng’falevél.

Érre patak majd tóra a tenger,

partja a végtelen sárgakék csík.

Félmaga fogta és tette a dolgát:

ült csak és tűrte, hogy óceánt sír.

Komoran szürke lett tekintete.

Fogalma sincs,

hatalma nincs, hogy

megkaparintsa a titkát: miért van,

mása helyett semmi boldogabb erre.

Visszanézett, hova húzta a merre és

egyre inkább lett erre az arra.

Fogta a lelkét: elindult hát balra.

Vissza a bokron, tűzlegelőkön,

hóban és szélben, hegynek ölén.

Párja, ha bírja,

várja a pírja

elfeledett csöpp arcon, helyén.

Ismert lett a környék, bánya,

régelhagyott lókaszárnya,

s ott a szalma,

benne alma

lett a bájos másik félnek:

máshol őt sem tűrhették meg

s elment végleg máshova,

ahol mindenki otthona

várja fenn és nem számít, hogy

ki kivel van. Nem tágít.

Fekszik hűsen,

parlagon.

Megtalálja régi párja,

megremeg, majd megmered.

Térdre téve ím belátja,

mindkét félnek csak jobb lett.

Máshol is van biztos tenger,

partján biztos ott ragadt;

tengert sír az óceánba:

sánta mért csak ő maradt?

Gyűlölök

magam lenni magamban,

elveszni határtalan.

Kertben csak gaz,

mint minden igaz,

szőlőben kacs,

mégsem makacs,

hű és oly kegyes…

Mégis már vegyes

gondolatom.

Fontolgatom

s mellé ülök:

ó, gyűlölök!

Szeretek,

mint gyermek anyját,

egyetlen vanját.

Pásztor a szelet,

mintha csak Neked

szólna rigó.

Ó, Origó!

Szívem hétrét

szakítod szét.

Vidd magaddal,

szép Vadangyal,

két kezednek:

úgy szeretlek!

A Magánytól

Drága csendrab, te Magány!

Szürke csírákat éjnek évadján

miért plántálsz körömbe

hogy legyen ily goromba

csintalan-hasztalan cimborám?

Mellém ül és társul társul.

Puszta kormos viszonzásul

láthatja rőt arcom

mely társ volt sok harcon

s egy emberöltője fásul.

Láncra ver most, messzire visz.

Szám nem kérdez, szemem nem hisz.

Térdem visít forró kövön,

számban savanykás az öröm

Júdásháza tornácára

dobva láncom és a fránya

pajtásom a tenyerébe

somolyog, a keresztségre

csak röhög, az italoktól

tántorog, a borzalomtól

hányhatok, mászhatok,

romlott húst várhatok

harminc pénz hogy csörög

a Fényvivő csak ücsörög…

szemem tátva s fülkiáltva

menekülnék mindhiába:

mindenhol most, csak ne itt!

Minden bomlik és helyre

karcsú fák, zöld ligetek: végre.

Táncraperdült nyugalomban

hátradőlök otthonomban

és társam vidul az égre.

Csodás illat, szegény pára,

könnyű szellő kap magára

s repít fel és feljebb innen

felhők közé kékbe, mígnem

megállunk az Ég szavára.

Egy Kapu, egy Kulcs és egy Ember

S mindegy, hogy május vagy szeptember

A napod, te egyszerű

Mert itt mind kegyszerű

Szőlő, bor, mandarin,

Virágzó kankalin,

Fehér bölcs, hadvezér

Szentéltű Hazáért,

Dicső mártír népek

Mennyrajzoló szépek…

Lenne itt is helyem csak nem tehetem,

mert emberi mivoltom viselni akarom.

Büszke leszek, ha december

fázós ujjai küldenek majd fel, hogy itt

a Vég.

Bent a csúf lelkemben

százezer darabban

hever a hű titok,

mely élni űzni fog:

Daloljak magamban, hogy

gömbölyű a szék

a papír meg, ahogy van

maradjon csak kék.

Dávid János – 2011. szeptember 25. 6:12

Hozzá

Kopár a csend. Semmi nem zavarja.

Szellő rebben benne, felfénylik a napra

szikrázó víztükör kékezernyi habja.

Mi lenne szép itt, hogyha minden az?

Mi lenne öröm és mi lenne vigasz,

ha minden, de minden tényleg ugyanaz.

Látomás támadt, festett feketét.

Lett a határtalan vígban mély éj.

Egyet mondok csak: még ettől se félj!

Ismerem őt is, velem van mindig.

Divatja régi, mégis most dívik,

mert egyhangúbb lett az egyhangú szik.

Keze csak érint, fogni úgy restell,

elveszi kedved, ő lett a Mester:

alkotni így tud, ő maga. Kezdd el!

Hirtelen egy pontban

álmot sző, és sorban

helyezi elébem

úgy is, hogy nem kértem.

Hátamba fájdalma

nyilall. Majd hatalma

megken és megmarad

fájó tapasztalat,

hogy Ő itt van most is!

Lát, vezérel, fogja kezem,

hogy mikor majd megtehetem,

versbe rója csukló nevem.

Segít és cserébe várja lelkem.

Ó, Faust! Messze vagy még az élet

szomorú üzletétől!  Nem kérted

az Asszony segítő barna szemét,

hogy színezze ki hajnalod egét.

Társam és párom. Le nem rakhatom.

Végemet várom, de azt is tudom,

akkor is ott lesz, felkelt és komoly

halott arcomon víg lesz a mosoly.

Te Fekete Asszony! Örök hitves, kérlek:

tollat nyomj kezembe halálomkor végleg!

Jana, 2011-12-17 0:32

Tükör

Hát legyen! Tedd szívedre kezed

üveglapként. Dobbant egyet?

Fáj, ha nem, mert elhiheted:

barna szíved belém marna.

Légy hát szabad! Ahol akarsz,

ott vagy magad,

nehogy tagadd!

Ártalmas óráim, sok keserves pillanat,

fogd a lelked gyorsan, sár így rá nem tapad,

zsebedben őrízd

féltve, takarva,

más meg ne lássa

rosszat akarva.

Csábos fényű híddal övezd fel hát tested,

körmeid meg mindegy, hogy milyen színre fested,

ha az avar

alig zavar,

bárhogy nyomjon

más után szomj,

szánj a szolgádra oly néha

egy-két földöntúli méla

pillantást!

Kitartást!

Jana, 2011-11-14 2:49