A Magánytól

Drága csendrab, te Magány!

Szürke csírákat éjnek évadján

miért plántálsz körömbe

hogy legyen ily goromba

csintalan-hasztalan cimborám?

Mellém ül és társul társul.

Puszta kormos viszonzásul

láthatja rőt arcom

mely társ volt sok harcon

s egy emberöltője fásul.

Láncra ver most, messzire visz.

Szám nem kérdez, szemem nem hisz.

Térdem visít forró kövön,

számban savanykás az öröm

Júdásháza tornácára

dobva láncom és a fránya

pajtásom a tenyerébe

somolyog, a keresztségre

csak röhög, az italoktól

tántorog, a borzalomtól

hányhatok, mászhatok,

romlott húst várhatok

harminc pénz hogy csörög

a Fényvivő csak ücsörög…

szemem tátva s fülkiáltva

menekülnék mindhiába:

mindenhol most, csak ne itt!

Minden bomlik és helyre

karcsú fák, zöld ligetek: végre.

Táncraperdült nyugalomban

hátradőlök otthonomban

és társam vidul az égre.

Csodás illat, szegény pára,

könnyű szellő kap magára

s repít fel és feljebb innen

felhők közé kékbe, mígnem

megállunk az Ég szavára.

Egy Kapu, egy Kulcs és egy Ember

S mindegy, hogy május vagy szeptember

A napod, te egyszerű

Mert itt mind kegyszerű

Szőlő, bor, mandarin,

Virágzó kankalin,

Fehér bölcs, hadvezér

Szentéltű Hazáért,

Dicső mártír népek

Mennyrajzoló szépek…

Lenne itt is helyem csak nem tehetem,

mert emberi mivoltom viselni akarom.

Büszke leszek, ha december

fázós ujjai küldenek majd fel, hogy itt

a Vég.

Bent a csúf lelkemben

százezer darabban

hever a hű titok,

mely élni űzni fog:

Daloljak magamban, hogy

gömbölyű a szék

a papír meg, ahogy van

maradjon csak kék.

Dávid János – 2011. szeptember 25. 6:12

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.