Mi csak fánkot venni mentünk,

fánkot vettünk: te meg én.

Piros-lelkes boltocskába

nyüzsgő utca legvégén.

Bemenni is nagy feladat,

annyi ember válogat,

sorra nézik mindegyiket,

vizsgálják a fánkokat.

Fehér mellett egy barna ül,

annak balján egy piros,

zöldből épp most vettek egyet:

vágtat-lohol a boltos.

Nagy a nyüzsgés, tapsolás, ha

megkapják a adagot.

Nincsen sor csak nagy tömeg és

nem érzem, hogy haladok.

Nem érzem, hogy mozdul bárki,

mindenki csak válogat,

sorra nézik mindegyiket,

vizsgálják a fánkokat.

Látom, állsz az üvegnél és

nézel te is nagyokat.

Melyik legyen, milyet válassz?

Oly nehéz a fánkdivat!

Narancssárga kevesebb van,

lila már nincs, elfogyott.

Tárcádat is egyre inkább

kínodban szorongatod.

Azért nehéz a döntés, mert

mindenki csak válogat,

sorra nézik mindegyiket,

nem látják a fánkokat.

Elfeledkezel magadról,

pillanatra lecsukod

pilláid és elképzeled,

milyen, mikor tudod.

Milyen, mikor ráborítod

barna szemed selymét.

Mit mond, mikor megkóstolod,

mi benne az emlék?

„Kék!” - kiáltod biztosan, mert

ha az ember válogat,

sorra nézi mindegyiket,

s nem látja a lángokat.

Mi csak fánkot venni mentünk.

Választottál kedvedre.

Amíg neked kék fánk kellett,

addig nekem csakis Te.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.